Feröer-szigetek, 2. napi naplóbejegyzés

Anya, apa! Fenének nem tartottatok vissza, mikor kitaláltam, hogy egyedül jövök ide!
Hogy miért?
Vázolom a tegnapom:
Reggel 7:30-ra állítottam ébresztőt, hogy ha már eljöttem ilyen messzire, ne pihengessek csak úgy a sátorban délig. Fel is ébresztett rendben. Megpróbáltam kihámozni magam a hálózsákból, ugyanis a hideg miatt olyan szorosra húztam, hogy se ki se be, de azért még levegőt azt kapjak, ha megkockáztatom kidugni az orrom. Szóval kihámoztam magam. Ez eltartott egy darabig, és amilyen erőszakosan és gyűlölettel csak lehet, izomból csaptam le az ébresztőt. Az eső ömlött, a szél tépázta a sátrat. YEY! Feröeri időjárás! Így alakult, hogy mégis délig aludtam…

Végül csak győzött a tettvágy.
Feröer-szigetek: birkák, vándormadarak és hegyimanók otthona. Nehogy már itt alukáljak!
Megjegyzem, ahogy ezt írom, délután három van, eszem a kis smack levesem, és ma még nem tettem ki a lábam a kempingből. Mondjuk a sátramat már összecsomagoltam. Az is valami. Meg amúgy is ezt igencsak ki kell most írnom magamból, különben megbolondulok.
Tehát! Néhány órás bíbelődés következett az elektronikai felszereléssel, és az igen lassú wifivel plusz kajálgatás majd végre indulás.
Idő közben kisütött a nap is. Persze mire elindultam újra rákezdett, de úgy igazán, mint még reggel se.
Az esőben sétáltam ki Tórshavn határába, felemeltem a hüvelykujjam, és igen! Az első autó állt meg nekem. Az első! Kedvesek voltak, egészen az úticélomig, Saksúnig vittek, holott nem is oda tartottak. Út közben kitárgyaltuk a bálnavadászat csínját-bínját, a feröeri oktatást, kapcsolatukat Dániával stb. Mindegy is.
Megérkeztünk egy csodálatos völgybe. Az nem kifejezés, hogy elképesztő látvány volt.

https://www.instagram.com/p/BWYoIT4FuAL/?taken-by=suittheworld

Saksun körül készített pár fotóm (Sajnos szinte az összes feröeri fotóm elveszett egy hibásan betömörített mappa miatt, ezért csak így tudok illusztrálni.)

Az eső még esett, és amikor megtudták, hogy innen a hegyen keresztül szeretnék átvágni Tjornuvikba, egészen érdekes kifejezés ült az arcukra. Valami olyasmi, hogy: “Vajon hogyan bírjuk rá, hogy ezt most sürgősen felejtse el?”
És jöttek az érvek:
– a hírtelen megforduló időjárás
– a túl csúszós sziklák
– meredek hegyoldalak
– az a pórul járt két svéd, aki múlt héten zuhant be egy szakadékba
– És egyébként is: “Ha nem oda mész, hanem inkább a partra, akkor ott amúgy is sokkal szebb a táj … Bár mondjuk ilyen időben még az is veszélyes … Nézd meg inkább a falut! Szépek a házak.”
Olyan volt, mint amikor az aggódó anyuka próbálja meg a kölyköt óva inteni a fára mászástól. Csak ekkor még úgy gondoltam, ők aggódják túl a dolgot, és az a bizonyos fa nem lehet kihívás. És egyébként is! Egy nappal korábban kb. ugyanilyen távot tettem meg oda-vissza.
Így utólag itt persze meg kell jegyeznem, akkor nem volt 20 kiló a hátamon. Se nem esett. Igaz, ami igaz, köd se volt. Így a mai útvonallal ellentétben ott az ösvény kristálytisztán vágott keresztül a nem is olyan meredek hegyen-völgyön. És ami a legfontosabb, NEM VOLTAK SIRÁLYOK. Na de erre mindjárt visszatérek.
Figyelsz? Innen lesz izgalmas…

Ahogy kiszálltam a kocsiból rögtön kezdett tisztulni az ég.
“Ez az! Csak így tovább!”
A hegytetőn erős köd volt még, úgyhogy lesétáltam a partra. Ha a völgy csodálatos volt, akkor ezt nem tudom minek nevezzem. Szóval szép volt, na!

A saksúni fekete homokos beach

Kb. két óra múlva értem vissza a faluba, addigra a hegytetőn is oszlóban volt a köd.
“Csodás! Elmegyek akkor az indulópontig, és ha szembe jön egy csapat, megkérdezem mennyire volt gáz.”
Nem jött szembe senki. Na ez mondjuk akkor is gyanús volt, kinéztem hát egy sátorozó helyet. Végül viszont csak pár fotót csináltam, és egy hangos “fasza vagyok v. fasza vagyok” felkiáltással mégis nekiindultam.
Követtem az útileírást (de hogy minek?!), ami szerint az út gyerekeknek is ajánlott. Ez akkor megerősítő erővel bírt, így utólag viszont úgy gondolom, csak hanyag megfogalmazás volt csupán.
Helyesen: Bear Grylls gyermekeinek ajánlott, amennyiben serpák cipelik a cuccot.

Dehát nekivágtam. Megmásztam az első emelkedőt. Hú, de még milyen emelkedőt! Az 50°-os lejtőn egymást követték a vízesések, amiken át kellett mászni, majd jöttek a medvenagyságú sziklákat követő süppedős, mocsaras részek utáni csúszós, aprókavicsos méterek. Aztán az egész elölről. Mindezek tetejébe maga az útvonal néhol eltűnt alólam, és 50 méterrel arrébb és !feljebb! találtam rá újra, néhol pedig elágazás következett a kalandvágyóknak. Tehát tulajdonképpen magamnak tapostam ki az ösvényt, aminek a létét, ilyen formában, teljesen feleslegesnek is éreztem. És akkor még nem beszéltem az alternatívákról, amiken itt-ott ugyanúgy, rendszert teljes mértékben nélkülözve voltak leszúrva a jelzőkarók, némelyik olyan állapotban, mintha annó maga Vörös Erik ütötte volna a talajba. Viszont hogy valami pozitívat is mondjak, a hegygerincen tisztán látszott az első hatalmas kőrakás, ami az utat hivatott jelezni, szóval a nehézségek ellenére is tudtam hol a cél. Mikor felértem, le is szelfiztem vele minden szögből, mondván: Erre a kalandra emlékeznem kell.
(Az említett kőrakásról és a fenti kilátásról az instaposzt végén vannak fotók.)
Egyben az útleírás szerint ez volt a leghúzósabb rész, úgyhogy eléggé erősen volt bennem amolyan elégedett-dolgavégzett érzés, mintha túl lennék a nehezén.
Ó, my sweet summerchild! … A neheze csak innen jött. Eddig ugyanis nem volt köd. :’D

Felvettem újra a táskám, hogy most már csak lesétálgassak a célig, amikor nézem, hogy nincs mit nézni.
Sehol egy ki****ott kőkupac! De hát én aztán vissza nem megyek! Nó véj! De akkor merre?
“Ok! Nincs gáz! Ott távol van egy halvány folt. Az talán a következő jelzés lesz.”
Éés, igen!
„Nagyszerű, megvan a második kupac. Már csak 58 van hátra!”
Sűrűbb lett a köd, már foltot sem láttam. Remek!
“Ok! Nincs gáz!”
Volt az útleíráshoz egy sematikus ábra, az alapján tudom, hogy kb. északnak kell menni, nekem meg van iránytűm. Tiszta sor. Akkor gyerünk! Ami viszont igen fontos volt, hogy a bal oldalamon kell hogy csordogáljon valami patak. Ha tartom az irányt, akkor nem szabad beleütköznöm, átkelnem meg pláne.
„Szuper! Eddig nem keltem át rajta, jó lesz az irány.”
(Meg a ******* volt jó az irány. Később az is kiderült, hogy a patakon is átkeltem. Tudni illik itt kisebb-nagyobb folyóvízből 10 méterenként van egy, a térkép meg csak egyet jelzett, így joggal feltételeztem, hogy az az egy valami könnyen felismerhető, nagyobb sodrású dolog lesz. Nem az volt.)
Ahogy mentem találtam még kőkupacokat is. Némelyen volt szám, némelyen nem. De a legtöbbnél van valami, amit talán ösvénynek lehet nevezni, szóval ekkor bár a rossz látási viszonyok miatt nem esett jól a séta, mégis nyugodtan haladtam előre abban a hitben, hogy jó irányba lépdelek. Utólag viszont kiderült számomra, hogy csak a számozott kupacokban lehet megbízni, az egyebek ugyanis ködben úgy elvisznek a francba, hogy soha nem találsz vissza. Azt gyanítom, ezen fake kupacok vidám turisták művei, akik szép időben ezek építésével mulatják az időt.
Így mentem egy darabig a rossz irányba, amikoris tisztulni kezdett előttem a köd.
“Szuper! Vége a megpróbáltatásaimnak. … Mi az a fehér? … Egy fehér kabátos túrázó? … Megkérdezem milyen messze a cél. … Hm! Nem pont olyan mint egy ember. … Bakker, ez csak egy sirály. Milyen nagy és elegáns még ilyen távolról is.”
Megyek tovább.
“Durva, hogy ilyen közel enged. …
Azt a rohadt, mekkora!” – Gondoltam, ahogy szárnyra kapott.

Figyelsz? Most jön a sirályos rész.

Kedves kis rövid sikongasásokkal kezdett el körözni a fejem fölött.
Az előző napból kiindulva, amikoris kis madárkák repkedtek az ösvény mentén csipogva, hangosan megkérdeztem: „Mutatod az utat, kis barátom?”
Bele is trafálram, utat azt tényleg jelzett, csak nem nekem, hanem a társainak. Szívás!
A korábbi madarak sem jó kedvükből csipogtak nekem, hanem a fészek közeléből próbáltak elriasztani. Viszont azok csak párokban voltak, és azért eléggé féltek tőlem ahhoz, hogy ügyeljenek rá, nehogy tolakodásnak vegyem a dolgot. Akkor nem is vettem magamra egyszer sem. Inkább megálltam, gyönyörködtem bennük, és hallgattam, ahogy sípolnak, csipognak meg egyéb érdekes hangokat adnak ki.
Ezzel szemben sirály koma kolóniában költ.
Nagy kolóniában.
Annyi Attenborough filmet néztem már, hogy erre igazán emlékeznem kellett volna. De hát nem.
Mentem tovább egyenesen a kolónia belsejébe. Közben egyre nagyobb és hangosabb csürhe körözött a fejem fölött, és ahogy haladtam, a fehéreket felváltották a barnák. Na ekkor már para volt. Volt madár, ami még a földön volt, és jobban szemügyre vehettem.
Nem értek a madarakhoz, de hátha egy kis támponttal azért szolgálhatok. Aki nem ismerné a halfarkast, annak mondom, hogy bár egy sirály-szerű madár, amik alapból kis szemtelenek, ezeket nem véletlenül hívják farkasnak… De nem ám! A sima az csak alacsonyan körözget és rikácsol, de ez, ez bakker fejre megy.
Az megvan, ahogy Attenborough narrálja, ahogy ezek pingvineket zabálnak? Vagy hogy a gyanútlan sarkiróka tojást akar lopni tőlük? Otthon a kanapéból ez utóbbi olyan kis csodásnak tűnik. A madárpár zuhanó repüléssel egymás után csipkedi a rókát, aki erre eliszkol. Összetartó család. Milyen szép!
Na már most, azt nem hallani Sir David hangjától, hogy ez olyan hangos süvítéssel jár, hogy a róka majd összefossa magát félelmében. Itt direkt írtam rókát, de tény, ami tény, én sem higgadtan kezeltem a helyzetet. Persze az sem segít, hogy belecsípnek a hátába.
Szedem a lábam, és nézem a terepet, úgyhogy az elsőnél csak ezt a hangot hallottam, a léglökést éreztem meg hogy valami majdnem elvitte a pomponos sapim. Másodszorra már a visszaemelkedő madarat is láthattam, ahogy utánakaptam a fejem.
“Hát ez ku*** para!”
Kapucni fel, fej lehajt, begörnyeszt és iszkolok tovább.
“Mekkora szemétség már, hogy egy kolónián keresztül vezet az ösvény!” Futott át rajtam a gondolat, de ahogy átfutott, jött a magamat lesajnáló felismerés: Ez biza nem a jó irány.

Ok! Most már gáz van!

“Ezt a kis csúcsot jobbra gyorsan megkerülöm, és akkor biztos vissza tudok térni az ösvény közelébe.” – Gondoltam.
De hamarosan megláttam, hogy ez a hegy nem igazán megkerülhető. Egyszerűen azért, mert a gerinc körbefut körülöttem. Amúgy gyönyörű volt. Kár, hogy nem csináltam róla képet! De nem győzöm hangsúlyozni, hogy továbbra is 10 másodpercenként támadt rám egy madár, a szívem kalapált az adrenalintól, mint egy ütvefúró, és épp rájöttem, hogy csak a visszaút járható.

(Nem is véletlen ám, hogy pont itt van a kolónia. Minden irányból védve vannak a körbefutó hegygerinccel, a tenger felé szakadék, szóval a támadás arról sem jöhet, nekik viszont így még emelkedniük sem kell, hogy kiszállhassanak az óceánra. Később szintén átgondoltam, hogy a szélviszonyok is ugye olyanok voltak, hogy csak itt nem volt köd. Na szóval nekik egészen ideális hely volt. Egészen addig, míg egy balfasz túrázó oda nem tévedt.)

Átfutott az agyamon néhány szalagcím:

Madarak végeztek a felelőtlen magyar túrázóval
Naivitása vitte sírba a tudatlan fiatalt
Két svéd után egy magyarral bővült a feröeri halálesetek száma
stb.

“De bakker már olyan messzire jutottam. Én vissza nem fordulok! Hogy kikaparják a szemem? Még mit nem!”
Úgyhogy jobbra felkapaszkodtam a hegyre.
“Ott újra köd lesz, és akkor nem vesznek észre. Meg ott talán nem is fészkelnek.”
Ez mondjuk egy jó gondolat volt. Utólag hátba is veregettem magam érte: “Hát Kristóf, ez biza lélekjelenlét volt a javából! Szép munka!”
De amíg a ködhatárt elértem… A fészkek ritkultak ugyan, mert ezek az igazán fasza helyek, ahol nem költhet akármely tollas kis szörnyeteg. Viszont ez azt is jelenti, hogy az itt fészkelők a sirályok krémje.
És igen. Kb fél úton járhattam a hegyre fel, amikor felemeltem a fejem, hogy lássak felfelé, mennyi van hátra, és az alábbi kép tárult elém:
Halfarkas mama kb. 10 méterrel előttem zuhan felém, sréhen mögötte meg halfarkas papa fedezi.
Eskü láttam a dühös elszántságot a szemükben, mielőtt egy olyat vetődtem hassal a sárba, hogy sajnálom, nem vette fel senki. Ez az elszánt páros még egy jó darabig “mutatta az utat”.
De aztán elértem a ködhatárt, és a kolónia élete visszatért a normál kerékvágásba. Kicsit leültem teázni, majd rövid ereszkedés és egy para mocsaras terület után a terep síkká vált, és feltűntek a birkák is.
“Yes! Ha ők itt vannak, akkor erre nincs több madár. Akkor már csak az ösvényt kell megtalálnom. Előre!”

A következő órákat nem részletezem. Elég unalmas, ahogy minden lépést alaposan megfontolva bolyongok a ködös mocsárban fel s alá.
Végül találtam egy kőhalmot, ráadásul szám is volt rajta.
“Visszatértem!”
Ezek után már nem volt annyira gáz. 3× biztosan letértem az útról, de aztán mindig elég hamar megtaláltam. Megnyugtatott, hogy vannak körülöttem birkák, így sirály nincs. Mondjuk egyszer pont a birkák miatt tévedtem el, de ezt már tényleg nem fejtem ki.
Az adrenalin hatása elmúlt, kezdtem érezni, hogy kiszáradtam és éhes vagyok mint a (hal)farkas. (Haha!) Nem volt jó érzés haladni, már nagyon fájt a lábam. De legalább zömében jó irányba mentem.
Aztán átmentem az utolsó emelkedőn, és megkezdődött az ereszkedés. Több mint másfél óráig tartott. Borzasztó nehéz volt a terep, remegtek a lábaim, görcsölt a combom, fájt a talpam a súly alatt.
Végül megláttam Risint és Kellingint a két híres szirtet a tjørnuvíki öböl végén.

Ez a fotó nem az enyém. Bár én csináltam volna, de nem. Mivel ugye elveszett minden fotóm, ezt a https://www.meganstarr.com/tjornuvik-faroe-islands/ linkről szedtem.
A partközeli sziklák mitológiai megtestesítése elég általános a skandinávoknál. Az ő történetükről itt olvashatsz.

Csalóka volt, hogy láttam a szirteket. Így azt hittem már közel vagyok, de még hátra volt egy óra kemény ereszkedés. El is múlt éjfél mire leértem.
Egy feröeri fényképész szánt meg, és mivel Tórshavn-ba tartott, elhozott ide a kempingig. Egy darabig csak ültem a konyhában, aztán hajnal kettőkor végre elaludtam.

Borzasztó felelőtlen volt nekivágni a sok intelem ellenére is. Láttam, hogy ott a felhő, hallottam a két svédről, és ami a legjobb, a saját megérzéseim ellenére is nekivágtam.
Több tapasztalt utazó mondogatja: Ha a legkisebb rossz érzésed is van a dologgal kapcsolatban, akkor hallgass magadra, és ne indulj el, mert több, mint valószínű, hogy tényleg gázos a szitu. Márpedig rossz érzésed nem csak emberekkel, hanem bármi veszéllyel kapcsolatban lehet. A megérzések működnek! Csak azt kell tudnod, hogyan értelmezd a jeleket.
Én már tudom. Vagyis remélem! De az tuti, h. többször át fogom gondolni a dolgokat.

Anya, apa! Nincs gáz!
Veszélyes volt, de itt a konyhában ülve már nem is annyira tragikus. Örülök, h itt vagyok, örülök, hogy átéltem mindezt.
Ez még csak a második napom volt. Kíváncsi vagyok, mi következik.

2017.07.09.