Ahogy múltkor írtam, nekem a kör elsőre nem sikerült.
– A második próbálkozást mindazok után csapatban bölcsebbnek gondoltam.
– Márc. 15. miatt itthon van hosszúhétvége, 17. (Szent Patrick nap) miatt meg ott.
– Egy barátom pont kint volt még ekkor Galwayban.
______
SZUM: Némi repjegyvadászat, pár szabinap és újra ott ültem a repülőn a zöld sziget felé.

Mondhatni; “Haverral leugrottunk picit Kerry-be cangázni!”

Ezúttal Pozsonyból repültem Dublinba, és még aznap keresztül buszoztam a szigeten Killarneybe.
Otthonról reggel fél9-kor indultunk kocsival. Azért a többesszám, mert ennyi repülés után, úgy tűnik, a 3 órás autóút ellenére is magától értetődő, hogy édesapám furikáz ki a reptérre:

-Mikor száll fel a gép?
-Passz. Dél körül. Majd megnézem.
-Nem sürgős, csak, hogy tudjak én is tervezni.
-MIRE?
-Hát hogy mikor kell elindulnunk?!

Helyi idő szerint 4 után landoltam.

Hagytam egy órát a buszcsatlakozásra, biztos ami biztos.
A gép meg közel egy órát késett, biztos ami biztos.
Így lekéstem az első buszt, ami a semmi közepén rakott volna le, és természetesen azt is, ami onnan vitt volna tovább.
Időközben az eső is eleredt.
Biztos, ami biztos.
Ez mind persze akkor nem érdekelt különösebben. Mind a reptéren, mind egy későbbi busz után a már említett semmi közepén is volt bőven időm mosolyogni, milyen jó érzés újra ír földön bőrig ázni.
(Az egyik sofőr profilból pont úgy nézett ki mint Putyin. 😀 )

Végül 6 óra buszozás után fél éjfélre érkeztem meg Killarneybe.

Az éjszakai kisváros utcái pont ugyanannyira voltak kihaltak mint legutóbb, és a nemzeti park erdeiből kiáramló illat és köd is pont úgy lengte be az utcákat, mint amire emlékeztem. Van a helynek valami megnyugtató és egyben hátborzongató légköre is így éjszaka.

A Ross Castle három nappal később Szt. Patrick napi díszében

A múltkori remekbeszabott próbálkozásomból az útitárson túl több ponton okultam:

  1. Tényleg szükséges a megfelelő bicikli.
  2. Hiába a vízállósága, a túrabakancsom nem a legideálisabb lábbeli egy ilyen mutatványhoz.
  3. Kesztyű!
  4. Sokat könnyít a meneten, ha a szállások előre le vannak szervezve.
  5. Óra járásával megegyező irányban talán jobban működik a dolog.

Erről az utóbbiról a biciklibérlő ember mint “wrong way” nyilatkozott, de szerintem nincs igaza. Így a legnehezebb szakasz az első napra esik, és igaz, ami igaz, másnap nem tudsz járni, viszont frissen legalább keresztüljutsz a hegyeken, míg ha múltkor nem megy tönkre a bicóm, ezen a szakaszon valószínüleg elvéreztem volna.

Hogy miért?

Első szakasz: Killarney – Sneem


Aznap délelőttre narancssárga riasztás volt érvényben, és pár esőszünetet leszámítva helytálló is volt a dolog. Odalent nagy belvíz, odafent meg jégeső és nem kis széllökések nehezítették az előrejutást. Meg ugyebár maguk a hegyek. Embertpróbáló terep, ha nem vagy az a tourdefrance-os sportember.

Viszont!
Ez a rész valami elképesztően gyönyörű. Még heves esőben is, amikor nem látsz el messzire, akkor is érzed, hogy nem mindennapi látvány van a szürkeség mögött. És köszönhetően a szeszélyes időjárásnak, az párszor meg is mutatja magát.

Ladies view

A Nemzeti Parkon keresztül egészen a Malls gapig szinte végig felfelé vezet az út.
Pár birkacsapat bíztat bégetve az út mentén, vagy mutatja az irányt előtted szaladgálva. Nagyon viccesek. Fejvesztve menekülnek előled hosszú métereken át, mire rájönnek, hogy akár ki is húzódhatnak oldalra.

Malls Gapnél kis pihenő míg a vihar alábbhagyott, tea for two, és mehetünk tovább. Közben pár percre kisütött a nap is. Ilyenkor kifizetődik minden jégdarab, amit Írország a hegymenet alatt az arcodnak hajít. És amikor már azt hiszed, ennél giccsesebb nem lehet, odarittyent eléd egy szivárványt.
De persze nem tart örökké.
Az idő tényleg elég gáz volt aznap, nem csak úgy mondom, úgyhogy itt kemény döntést hoztunk: Levágtunk egy kis szakaszt a ringből.
Shame! Kimondani is fáj. De na! A gaptől egyenesen lehet tovább menni Sneem felé, ami vélhetően egy szélvédettebb szakasz, mintha a ringet követve Kenmarenek lecsurogva, és onnan végig a parti széllel szemben kellett volna állni a sarat. És ezt itt most szó szerint, mert a sok eső nyilván sárral is jár.

Nem is választottunk rosszul, mert a látvány továbbra is lenyűgöző volt, és rögtön a gap után egy elképesztő kanyargós lejtmenet is van, ami az egyik legjobb élmény volt a három nap alatt. Amikor túlpörgött kerekekkel is fékezés nélkül lehet venni az íveket, és úgy repülsz előre, hogy a szél zúgása elnyomja a bicikli berregését… Ez pont az az érzés, ami miatt annyira népszerűek az extrémsportok.
És ide csak egy bicikli kellett.

Ezután még két komolyabb emelkedő volt. Egyre többször álltunk meg, a vége felé a lábam már túl sokszor görcsölt be, ha meg leszálltam picit sétálni, térdből remegtem.
Mint egy rajzfilmfigura az Atarktiszon.

Sötétedés előtt gurultunk be Sneembe.
Forró zuhany, tea és egy jól megérdemelt Guinness.

Második szakasz: Sneem – Cahersiveen

Aznap volt Szent Patrick nap. Annak rendje és módja szerint kiraktuk a bicókra az ír zászókat, és a zöld süvegek is be voltak készítve, ha parádéba botlanánk. Ez sajnos valamiért nem jött össze. A nagy Waterville-i hepaj véget ért mire odaértünk, és számításainkkal ellentétben nem volt minden úton útfélen egy-egy vörös szakállas leprikón. Ők biztos mind Dublinban gyűlhettek össze…

A tegnapi nap után kicsit úgy éreztem, mint akit megvertek. Összeszorított fogakkal és nem túl nagy lelkesedéssel mentem neki az első kilómétereknek, viszont a tájnak hála ez hamar elmúlt. Az első napi vihar után pár kisebb záport leszámítva aznap szikrázó napsütés volt. Úgy tűnik az égiek is tudták, hogy Szent Patrik napján kijár a jó idő az íreknek.

A táj, ami visszarántott
Egy távolbameredős pózolós
És Andris teker lelkesen
(Mert még nem tudja mi van a kanyar után.)

A Ringen végig oda-vissza sávos keskeny kis utak vannak 100-as sebességkorlátozással, de egy egysávos leágazásnál sem kell túlságosan a fékbe taposni. Megjegyzem még ezt sem tartják be, sőt kanyarban is gondolkodás nélkül előznek. Hihetetlen, hogy nincsen minden kanyar után legalább egy totálkáros autó. Főleg, hogy az ittas vezetésre sincsen zéró tolerancia.
Mindezek ellenére a baleseti statisztikájuk átlagos, és az emberek köszönik szépen, jól vannak.

Ezen a szakaszon több dolog miatt is érdemes letérni a ringről. Bitangrégi körerőd, még régebbi kelta kőkupac, és a festői Derrynane beach. De van botanikus kert, mesebeli tájak birkákkal, az Óceánba omló sziklás partok, kastélyok itt-ott és persze a helyes kis tengerparti városkák.

Derrynane beach
Ilyen egy kelta kőkupac (Eightercua Stone Row)

A déli part végén egy jó hosszú emelkedővel megint változik a táj. Odafent kis szusszanás, pár könnycsepp, hogy ezt is sikerült megcsinálni, majd szinte tekerés nélkül legalább olyan hosszan visszaereszkedve meg is érkeztél Waterville-be.
Van a helynek valami köze Chaplinhez, de nem emlékszem micsoda. Ha arra jársz, és érdekel, googlizd ki a parton két falat fish n’ chips között.

Tovább haladva újra útelágazáshoz érsz, ahol gyakorlatilag a másnapi izomlázadról kell döntened.
Lekanyarodhatsz balra a Skellig Ringre, ezzel bevállalva egy plusz 500m-es szintemelkedéssel és szerpentinnel megspékelt 30 km-es kitérőt.
Vagy!
Mielőtt rágoogliznál, hogy a látvány miatt megéri-e beáldoznod a másnapod, és netalántán a megnézett fotók miatt valami őrültségre adnád a fejed, még csírájában képenröhögöd ezt a remek lehetőséget, és az eredeti útvonalat követve egy óra alatt betekersz az aznapi célba.
Cahersiveenig ez a 16 km nem egy izgalmas szakasz, ellenben a Skellig Ring meg, ha eddig nem hangsúlyoztam volna eléggé, baromi nehéz. Hogy miért éri meg mégis, arról a Round one-ban írtam, és +1 nappal tervezve simán beleférhet.

Waterville-ben összetalálkoztunk egy idősebb biciklissel. Egész nap egyedül tekert a félsziget belső hegyein, és kicsit unatkozott, ezért megegyeztünk, hogy egy darabon közösen megyünk tovább. Nem volt túl bizalomgerjesztő a rozsdás csotrogány amivel ment, ráadásul lógtak rajta a cuccok mint egy karavánban bandukoló tevén, és a bácsi is volt vagy 70 éves. Érthető, gondoltam, hogy előre elnézést kért, amiért lassan fog haladni.
Ezzel szemben a következő 1 kilóméteren vagy 200 m-t vert ránk.
A dicsőkor egy nagy örege és a puhány fiatalság kiegyensúlyozatlan párharca volt ez.

Ne is firtassuk tovább a dolgot…

Cahersiveen helyes kis pubjai egyikében végeztük ki a második szakaszt.

A harmadik szakasz ezek után már nem jelenthetett kihívást.

Északon az öböl mögött a Dingle félszigettel, délre meg az Iveragh hegyeivel a part mentén visz az út föl-le-föl-le.
Ez a szakasz is a tájról szól.
Meg az út menti kis vikkendházakról, ahova a megfáradt írek ugranak ki a bentlijeikkel.
Néhány düledező kajibán kint volt az eladó tábla. Ha nem esne annyit az eső…
No meg lenne rá pár százezer felesleges euróm…

Na mindegy.

Írország egy másik csodája, a Dingle félsziget
Víkendház

Ez a szakasz már elég forgalmas, főleg Killoglinhoz közel, ezért itt is nyestünk kicsit a körből. Caragh Bridge után elmentünk jobbra a Lough Caragh felé. Na itt aztán tényleg idilli kis házikók sorakoznak a kovácsoltvas kapuk mögött. Hátsókertjük a tóba omlik, kis lépcsősor visz le a stéghez. El lehet itt horgászgatni egy ideig.

Az út először erdőben visz, aztán a fákat elhagyva tehénkék legelnek a dombokon majd réteken. Forgalom nincsen, modern falvacskák és gazdaságok váltják egymást.

Beaufort Bridgenél csatlakoztunk vissza a Ringre. Ha Killorglinon keresztül mész, ugyanitt lefordulva tudsz eljutni a Gap of Dunloe-hoz, ami azt mondják megérne egy harmadik látogatást is a környéken.

Majd legközelebb.

Ahhoz képest, hogy múltkor a viharral milyen kegyetlen volt ez a szakasz, a szemerkélő esőben most egy könnyed célegyenes volt csupán.
Ezúttal diadalittasan gurultam be a célba, és eggyel több pipával a listámon ittam az esti Guinnesst.

2019.05.15.