Mint minden hétvége előtt, ekkor is pénteken hagytam magam mögött Galwayt, ezúttal Killarney felé véve az irányt.
Killarney környéke és Kerry megye nyugati oldalának partvonala Írország egyik leglenyűgözőbb terepe. A Ring of Kerry-n kocsival körbe haladva mindössze egy nap alatt csak a tájból annyi inger éri az utazót, ami önmagában feltölt bárkit.
Én ezt egy három napos bicótúrára terveztem be.


Galwayból Killarneybe busszal érdemes menni, és mindenképpen át kell szállni Limerickben, esetleg még Tralleeban is.
Az út nem rövid. Hogy ne legyen kicentizve, és aludni is bőven tudjak még aznap, munka után egyből rohantam átvenni a bérelt bicóm. A Galway-i közlekedésre amúgy teljesen megfelelő kis Peugeot országútimra, mely az első héten kétszer kapott defektet, és a fékjei is… … különlegesek voltak,
inkább nem bíztam rá magam három napnyi kemény terepre.

Ez az a kis kényes. Bár olcsó volt, közelannyit még ráköltöttem a mindenféle götheire is. Szívtam is a fogam miatta, egészen míg ki nem derült, hogy ez valami különlegesebb darab, amiért gyűjtők nem keveset fizetnének. Egy hirdetés pár szép fotóval, egy megnyerő szöveggel, és már vissza is hozta az árát. Duplán.

Ide most valami komolyabb járgány kellett. Előre le volt beszélve, hogy a Ringhez keresek egy megfelelőt, és mivel a Peugeot-val olyan sokszor jártam a szerelőhöz, hogy már név szerint ismert, biztosított róla az ember, hogy előkészít nekem egy tökéletes darabot. Csakhogy ő szombatra gondolt. Szívás.

-Akkor mi van helyette?

Látszott rajta, hogy szenved kicsit, mert ami helyette volt az…
A fékjei mondjuk jók voltak.

-Ez jó lesz! Mennyivel tartozom?

Előre nem kért pénzt, plusz kaptam egy csomó pótalkatrészt is. Gumibelsőt, villáskulcsot, azt a műanyag izét, amivel felfeszítheted a kerék külsejét, stb. Mintha azt mondta volna, itt van egy csomó dolog, hátha valamelyik megment majd. Fizetni meg majd fizetsz, amikor visszajössz.
Ha visszajössz.

Gyorsan eltekertem a buszvégre, hogy elérjem a járatot, felpattantam és indultunk.
Volt nálam sátor, mert a túra második napjának végére nem volt elérhető szállás, viszont a 0. estére mindenképpen ágyra volt szükségem. A buszon gyorsan foglaltam is egy hostelt.
A becsekk határidőig pont ki volt centizve az érkezés, megvolt a bicó, Limerickben is hamar megtaláltam a csatlakozópontot. Minden jól indult…
volna, ha nem késik a csatlakozás.

Veszett telefonálgatásomba tellt, hogy ne zárjanak ki a hostelből estére. Ez persze nem valódi probléma, az ilyen kaliberű dolgok mindig megoldódnak valahogy.

Másnap hajnalban… helyett annál “pár” órával később indultam neki az első szakasznak.

Első szakasz: Killarney – Cahersiveen

A Killarney Nemzeti Park mellett Killorglin felé többnyire egészen jó bicikliúton lehetett haladni. A nemzeti parkban híresen sok a gímszarvas, akik nem ritkán bekorzóznak a városba. Ahogy tekertem, a hangommal többször riasztottam meg a mellettem lévő bozótban csemegéző csapatokat, akik fejvesztve iramodtak meg az erdő mélye felé.

Később patak meg birkacsordák mellett tekertem míg be nem gurultam Killorglinba.

Ez itt Puck király, a bakkecske. Killorglinban augusztus 10, 11 és 12 évszázadok óra egy nagy vásár (ma már inkább fesztivál) időpontja. Hagyomány, hogy a vásár idejére befognak egy vadon élő hím kecskét, akit egy falusi kislány, a Puck királynő koronáz királlyá. A kecske a főtéren emelt torony tetején egy ketrecből nézi végig a három napnyi forgatagot mielőtt visszaengedik a hegyekbe. Bizarr.

Reggel csak az a jellegzetes ír pára szállt, ami fuxos esőkabát ide vagy oda, az ujjakon és a nyakadnál bekúszva belülről kifelé kezdi el átáztatni a ruhádat. Ez szerintem a rosszabb fajta, mert semmiképpen nem tudod kint tartani. Viszont lassú, nem hűt le annyira, ha közben eleget mozogsz. Ez killorglini pihenőm alatt váltott át masszív esőbe, ami itthonról mindenkinek ismerős.

Hiába a szuper esőnadrág és túrabakancs, ha az illesztésnél bejut a víz. Szerencsére ragasztószalaggal minden megoldható.

Pár különbség azért van a hazai esőzéshez képest. Először is, hogy ez a legtöbbször nem olyan, amit egy fa alá beállva ki tudsz várni, mert ha egyszer tényleg rákezd… ott állhatsz ítéletnapig. Vagy ha el is áll, mert aznap szeszélyes kedvükben vannak odafönt, akkor meg nem jutsz át a következő fa alá mielőtt újra rákezd.

Fogadd el, így vagy úgy, Írországban úgyis elázol!

Ez az eső dolog engem kifejezetten érzékenyen érintett. A 3 hónap alatt, amit kint töltöttem, minden nap kétszer áztam szét. Egyszer reggel, amikor munkába mentem, egyszer meg amikor onnan haza. Napközben az ablakon keresztül láttam csak párszor, milyen is a napsütéses Galway. Kollégáim mondták is, hogy évek óta nem volt ilyen esős időszakuk. Az is lehet persze, hogy csak magyarázkodtak szeretett hazájuk helyett, mert jó magyarként olyan sokat panaszkodtam.
Dehát bakker! Még egy fcn hurrikán is volt egyik hétvégén. Azt se tudtam, hogy Európában is lehet olyan. /Igaz Ophelia csak egy hurrikánocska volt, de pár háztető így is repült Corkban./

Egy connamarai kollégám szerint mindössze két féle időjárás van a szigeten. Hogy mikor melyik jön, azt onnan tudod megjósolni, hogy az ablakból kinézve látod-e a kert végében a fenyőt.
Ha nem, akkor éppen esik.
Ha igen, akkor meg esni fog.

Tapasztalatom szerint, ha a nagy és hosszú viharokkal nem is számolunk, egy átlag hétköznapon percről percre változhat az időjárás. Egyik percben még süt a nap, másikban már beborult az ég. Harmadikban újra süt a nap, de elkezd esni az a pára dolog. Aztán megint beborul, rákezd a normál eső, majd újra kisüt a nap, viszont az eső még tart. És így tovább.
Lényeg a lényeg: Bitangsokat esik.
A sok víznek persze megvan az eredménye is: Írországban tényleg még a fű is zöldebb.

Az ír időjárás egy másik különlegessége, hogy a part közeli kemény szél jócskán befolyásolja a cseppek röppályáját. A Moheri szikláknál láttam olyat, hogy a lent tajtékzó óceán habját, mint itthon az őszi nyárfaszöszt, a szél felrepítette mind a sziklák 200 méteres magasságába. És ez csak amolyan hétköznapi szelecske volt. Egy valamire való viharban az esőcseppekre sem vonatkozik a gravitáció.

Ezt a képet a Nagy és Dicsőséges cahersiveeni bevonulásom előtt készítettem. Ami a gyakorlatban egy teljesen átázott, csapzott és kevésbé dicsőséges bevánszorgás volt a hostelig.

60 egynéhány km tekerés után vízszintesen “zuhanó” és szűnni nem akaró esőben, valamint olyan szembeszélben, hogy többször letaszított az úttestről, így néz ki egy őszinte mosoly.
Nem az a szél, amikor fotogén mozdulattal kapsz az elszállt kalapod után, hanem amikor LEJTMENETBEN egyesre váltva is erősen neki kell feszülni a pedáloknak, ha nem akarsz visszagurulni a dombtetőre… Kb. félúton volt egy gyengébb pillanatom, amikor majdnem rákerestem a buszokra, de végül csak hostelt foglaltam a sátrazás helyett. Ez nem csalás, nem?

De minden vihar után eljön a jó idő, és másnap bizony egész nap látszott a szinte hihetetlenül zöld táj. Valamit valamiért.

Második szakasz: Cahersiveen – Sneem

A képen a Ross Castle látható a Killarney Nemzeti Parkban, és második nap alkonyatkor fotóztam.
Merthogy máris a harmadik napi célba értem volna, vagyis visszaértem a kezdőpontra, Killarney-be? Wow, akkor két napnyi szakaszt (120 km) egy nap alatt? Ilyen fitt lenne ez a fiú?
Bár a kérdés jogos, sajnos nem ez történt… A második szakaszt nem sikerült abszolválni.
A dolog úgy volt, hogy a félsziget végén lekanyarodtam a Ringről a kisebb Skellig Ring-re Portmagee felé.

Mert nem nagy kitérő, és ott van a Kerry Cliffs partszakasz, amit én, mint magaspart-mániás csak nem hagyhattam ki.

Egyből a Kerry Cliffs után egy őrült emelkedő következik.
És ha emelkedő van, akkor bizony jön az őrült lejtő is.
A hátsó fék meg is égett a veszett fékezésben, aztán egyszercsak jött egy hangos kattanás.

-O-ó!

Nálam is kezdőbb bicósoknak itt jegyezném meg: Ha a bicikli indokolatlanul hangosan kattan, az nem jelent jót…
Szóval ugye továbbra is lejtmenet, a bicó gyorsul mint a fene, előttem egy éles kanyar, mögötte meg szakadék, viszont a fék már nem fog. Szívás!
Bár azért a meglepetés nagyobb volt mint maga a veszélyhelyzet, mert volt elég távolságom, hogy orrabukás nélkül első fékkel és lábbal orvosoljam a problémát, a meglepett sóhajtástól a halálra rémült “Azt a ****áig” terjedő skálán ez egy erőteljesebb “Hű b****i” volt.
Hogy mennyivel a szakadék előtt álltam meg, azt inkább ide nem írom le, mert anyukám is olvassa amiket írok.
Leültem, és megvártam míg visszaáll a szívritmusom, és az első fékkel lassan lecsorogtam a hegyről.

Ahogy a semmi közepén szánalmas szakértelmemmel bögdösni kezdtem a bicikli különböző részeit, észrevettem, hogy nem is a fékkel van a nagy baj (persze azon túl, hogy megégett), hanem a kerékkel, ami gőzöm sincs hogyan, de meggörbült. Az világos volt, hogy ezt pusztán a rendelkezésemre álló ragasztószalaggal és egy 15-ös villáskulccsal aligha fogom megoldani, úgyhogy stoppolás lett a vége.

Da capo el fine, avagy vissza a startmezőre

A legközelebbi szervíz Cahersiveenben volt, ami persze vasárnap zárva van, viszont onnan kaptam egy direkt fuvart Killarneybe. (Cahersiveen felé stoppoltam le azt az igazi érthetetlen dialektust beszélő bácsit, akiről az előző bejegyzésben írtam.)

Hát így kerültem aznap vissza a kezdőpontra.
Lejtő ide vagy oda, nem hiszem, hogy ez egy karbantartott biciklinél fiziológiás, és ezzel az üzlet is egyet értett, amikor visszatértem.

Mert visszatértem.

És a Ringre is vissza fogok.

2019.03.13.