Laugavegur túra, Izland

Izland egy egészen más szinten van természeti csodákban.
Ez az a sziget, ahol a különleges számít átlagosnak. Vizesések mindenhol, lélegzetelállító kilátás, hihetetlen látvány bármerre jársz. Hegyek, jéghegyek, kanyonok, a kanyonokban sebes folyók.
És amik igazán a sziget különlegességét adják, a színek.
Jó ég mennyi szín! Nézed, és van egy olyan furcsa érzésed, hogy neeem, ez csak photoshop! Ilyen nem létezhet!
De mégis. Hiszen ott van előtted.
Látod.
Éppen most.
Egyszerre zöld, sárga, piros, kék, narancssárga, fekete és fehér, miközben a sziklák meg egyszerre laposak, magasak, egyenesek, görbék, hullámosak, élesek vagy tompák. Amorfak.
Felfoghatatlan változatosság.

Ez Izland.

A világ legszebb túraútvonalait listázó cikkekben kivétel nélkül ott szerepel a Laugavegur, és annak folytatása a Fimmvörðuháls. A Landmannalaugartól Þórsmörkig majd Þórsmörktől Skógarig egy hét alatt kényelmesen teljesíthető túra alatt elédtárul Izland minden bája. Persze ahogy Izlandon és Skandinávia egyéb területein az idő is máshogy ketyeg, a tempódat is te választod meg. Egy dologra kell csupán odafigyelned a túrán, az pedig az élelemellátás.

Meg az időjárás.

Ja meg a megfelelő felszerelés…

Oké, több dolog is van, amire figyelned kell.

Akkor kezdem az elején.

Az Izlandra érkező temérdek turista nagy része a Golden Circle-ön oszlik szét. Ez egy kezelhetőbb, rövidebb körút, ami Reykjavíkból indul és oda is érkezik vissza.
Kisebb hányaduk több napot rászánva egy nagyobb körúton az 1-es úton, vagyis a Ring roadon autózik végig, mely Izland szélén visz körbe.
Az autóból már kevesebben szállnak ki hosszabb időre, azonban ez a két túraútvonal még így is nagy tömeget mozgat meg minden évben.

A kiinduló pontig busszal lehet eljutni. A buszjegy bitangdrága, ezért is érdemes minél rövidebben utazni vele, de szükséges, úgyhogy ezt a békát le kellett nyelnem. Annyira kevesen járnak arra, hogy a stoppolásról lebeszéltek, így maradt a busz, amire célszerű az utolsó stoppal elérhető megállónál felszállni. Én Selfosstól váltottam meg a jegyet, de Hella-áig simán el kellett volna mennem. Ettől beljebb már kicsit bizonytalanabb a dolog, de amíg van betonút, nem lehetetlen.

Igen! Az aszfaltutak előbb-utóbb elfogynak.

Izland széle jól kiépített utakkal van átszőve, azonban ha a parttól kicsit távolabb merészkedünk, a máig zord Felföld nehezen járható vidéke tárul elénk. Erre a terepre nem is lehet behajtani csak négykerék-meghajtású járgányokkal.

Reggel hamar kisétáltam a benzinkútra, ahonnan az indulás meg volt jelölve. Több busz is megállt majd továbbment nélkülem, és én mindegyiknél lelkesen felugrottam, hogy na, már biztosan ez lesz az. A benzinkutas megnyugtatott, hogy felesleges ennyire ugrándozni, nem fogok lemaradni a járatról. Ha megjött a busz, biztosan tudni fogom, melyik az.

Igaza volt.

Kis túlzással mint egy páncélautó, úgy gurult be a megállóba. Óriási kerekei lassan fordultak alatta. Amint meglátod egyből értelmet nyer, miért nem egyszerű az 1-es úttól távolabb stoppolni, meg úgy általában közlekedni. És amikor később a semmi közepén egyszer csak lekanyarodunk a betonútról a sziklás sivatagba, hálát adsz ezért a jó buszos tanácsért.
Ez a Hekla vulkán körüli hamusivatag. Éles és törékenynek tűnő tufával van beszórva a terület, itt-ott embernagyságú sziklák magaslanak ki közülük.

Ahogy haladtunk előre a buszok kitaposott ösvényén, és jobbról magunk mögött hagytuk Heklát, hagy fortyogjon magában, egyszer csak egy folyó állta utunkat.

-Na ezzel mit kezdünk? – Morfondíroztam, értetlenül állva a helyzet előtt.
Hát semmit. A busz óriási kerekeivel egyik parton belehajtott, másikon kijött, és gurultunk tovább, mintha mi sem történt volna. Ha utak sincsenek, hidat se várjunk.

Egyre beljebb és beljebb jutottunk, sikerrel vettük az újabb akadályokat, és a táj is fokozatosan színesebbé vált.

Hekla Izland legaktívabb vulkánja, körülötte hatalmas területen nincsen semmi, csak szürkeség. Ez az a terület, amit rendszeresen beterít hamuval megakadályozva, hogy bármiféle vegetáció megmaradjon. Azonban, minél távolabb megyünk tőle, annál kisebb eséllyel nyúl utánunk, ezzel együtt megjelenik a zuzmó, és az éles sziklákra puhán rákúszik a vastag moharéteg is.

Ez adja az izlandi felföld jellegzetes táját. Fekete dombok, hegyek, melyek talán régen maguk is füstöltek és széles körben hamuztak mindenfelé, és rajtuk foltokban méregzöld moharéteg és sárgásabb zuzmó.

Tökéletes dekoráció.

Landmannalaugarhoz közeledve itt-ott megjelenik a sárga kén, és a vörös kőfoltok is tovább gyarapítják a színskálát. Pont ezért annyira különleges ez a terület. Az egész környék bűzlik a föld gyomrától. A geotermikus folyamat itt hamu és füst helyett kénes gőzt és forró vizet bugyogtat, ami felszínre hozza a színeket is.

Még meg sem állt a busz, már szaladt felénk egy sárgamellényes a mappájával. Megálltunk, ő felugrott, és gyorsan hadarni kezdett valami viharról.
Hétágra sütött a nap, pulóveres idő volt, éppen megérkeztem addigi életem egyik legnagyobb kalandjának kiindulópontjára, már az odaút alatti látványtól tele voltam adrenalinnal, és akkor itt rémítgetnek egy kis széllel.

Na ezt nem!

Jobban belegondolva viszont…, ha az izlandiak is közel pánik hangulatban vannak egy vihar miatt, azt lehet mégis érdemes meghallgatni.

– Szóval jön egy vihar. Mikor?
– Ma. Nem ajánlott elindulni.
– És itt biztonságos?
– Nem, de még mindig ez a legvédettebb hely.
– Értem. Akkor az estét valahogy kibírom. Holnap kb. mikor lehet elindulni? – Kérdeztem magyar időjáráshoz szokott naivitással.
– Holnap? Dehogy! Talán 3 nap múlva már járható lesz az út.
– Amindenit! … És mit mondott, mennyire is lesz erős ez a vihar? – Puhatolóztam tovább pár adatért, amit látszólag nagyon nem akaródzott kimondania, nehogy mérlegelje a köré gyűlt társaság, és mégiscsak elinduljon valaki.
Elővett egy térképet.
– Normális esetben az első menedék – mondta – ennek a hegynek a tetején van – mutatott rá a térképre – De azt már kiürítették. Nemhogy sátorral nem lehet ott maradni, az épületben sem biztonságos. Minimum 35-40 m/s-os szélre lehet számítani. Senki nem akarhat odafent lenni, amikor az megérkezik.
„Ahha! Ez tényleg nem egy baráti szellő” – gondoltam magamban.
– És ha még a vihar előtt áthaladnék a veszélyzónán?
– A második állomás lejjebb van, de egy amúgy is nagyon szeles völgyben. Azt még a csúcs előtt lezárták.
– És a harmadik? – folytattam.
– Semmiképpen nem fogsz ittmaradni, ugye? – Tisztázta le a helyzetet.
– Hááát… Ha nem muszáj, nem szívesen.
– Oké! Akik jelenleg ezen az első két szakaszon vannak, azokat a harmadik állomásnál állítják meg. Nem lehetetlen elérni oda, nem a 28 km-es távolság a nagy, hanem a szintemelkedés. Ha úgy gondolod meg tudod csinálni még napnyugta előtt, akkor hajrá. És akkor onnan holnap tovább lehet már menni. Nem lesz jó idő, de lehet majd haladni.

Szereztem magam mellé két túratársat, a tempójuk alapjan inkább magam elé, és belevágtam a Laugavegur útvonalba.

Ez egy nagyon jó döntés volt, mert aznap a vihar előtti csend miatt teljesen tiszta volt az ég, gyönyörűen látszott a táj, és az amúgy nehéznek számító terepet is könnyebben lehetett venni.

Másnap nekem sem volt jó idő, de akik Landmannalaugarban maradtak a vihar idejére, ők aztán igazán megszívták:

Az első méterek színes dombok között kanyarognak, hogy aztán azokat megmászva az útvonal lassan feljebb és feljebb vigyen egészen a hóhatáron túlra. A tehénmintás tájon idefent csatlakozik be a skálába a fehér szín. Körbefordulva nem látszott más az ég kékje alatt csak ez a színes dombság.
Horizonttól horizontig.

A hófoltokon koszos csíkokkal vág keresztül az útvonal, egy-egy meredekebb részen a kitaposott helyekbe belelépve igen fárasztó lépcsőzéssel lehetett csak továbbjutni.

Lassan magunk mögött hagytuk a színeket is. Maradt a kristályos vulkáni kőzet, a rengeteg hó, és a rajtuk csúszkáló fekete és fehér csillogás.

A menedékháztól nem is olyan messze, egy tábla emlékeztet rá, tényleg mennyire fontos komolyan venni az izlandi időjárást.

A tábla egy srácnak állít emléket, aki valószínűleg a ködben eltévedve azon a ponton hűlt ki. El tudom képzelni, hogy kimerülésig bolyonghatott nem találva a megfelelő irányt. Erre az útvonalra tehát, lehet mondanom sem kell, de egy GPS alap felszerelés kell legyen! Jó időben a havas foltokon látszik ugyan a csapás, de ködben igen könnyű letévedni róla, amikor ugye nem látod a következő jelzőkarót. Márha van egyáltalán jelzőkaró. A későbbi részeken meg pláne. Még jó időben is.

Szóval srácok, GPS!

Velem pont ez a szakasz volt a legbarátságosabb, más meg itt szenvedett a legjobban.
Wanderlust.hu Viki például egészen máshogy élte meg ugyanezt. Mindez csak időjárás kérdése.
GPS után tehát ez a következő fontos dolog: az időjárás.

Figyeld az előrejelzést!

Én hallottam ugyan, hogy lesz ez a kis fuvallat, de csak Landmannalaugarban realizáltam, hogy mégis mennyire fontos.

Mindenki tudja, hogy Izland egy szeszélyes hely, a szigetországok mindegyikére elmondják ugyanezt. És ha olvastál már tőlem valamit korábban, nagy eséllyel meséltem már neked is pl az ír sziget barátságtalan időjárásáról.

Viszont Izland ebben is egy egészen más szinten van.
Szinte minden évben történnek balesetek felkészületlen turistákkal, és attól, hogy itthon nem kerül be naponta a hírekbe, igen komoly viharok tarolnak végig a szigeten. Csupán más az ingerküszöb, más az átlagos, és más az említésre méltó, és ehhez mérten az helyiek felkészültsége is magasabb. Amire idehaza kiadnák a vörös riasztást, az ott egy kellemes péntek délután.
Ebből következően, amit Izland is komolyan vesz, azt nagyon is ajánlott nem elbagatelizálni. Attól, hogy viharban is nekiindulsz a nagyvilágnak, nem bevállalós leszel, hanem felelőtlen.
Vagy halott.

Ok, túltárgyalva!

Hamarosan újra lejteni kezdett az út, és nemsokára el is értem az első menedékházat. (Innen ugye a közelgő vihar miatt tovább kellett haladnunk.) Idefent keményen fújt a szél, de ez még nem az volt, ami jönni készült, egyszerűen csak egy hegytetőn amúgy is fúj a szél. Megálltunk pár falatra a ház teraszán, és miközben gyönyörködtem a tájban belegondoltam, ha nem jönne ez a bizonyos vihar, most eszembe nem jutna továbbmenni, és itt kellene sátraznom a ház körüli hóban. Egyrészt izgalmasan hangzik, másrészt viszont hell, no!

Mentünk tovább.

Összetapadt hóból kialakult jéghidakon, melyek alól az olvadó víz kimosta az alapot, patakok mentén, csillogó kavicsburkolaton csúszkálva folytatódik a túra lefelé.
A hegy széléhez érve tovább sokszor gyakorlatilag mászni kell.

Odalent a fekete és zöld hullámos dombok között kéken kanyarognak a patakok, a völgy túloldalán egy másik hegygerinc jobbról meg egy tökéletes kúp alakú hegy határolja a tájat. Ez az a látvány, ami miatt itthon eldöntöttem, végigmegyek az útvonalon. Lenyűgöző. Repülni nem tudsz, de a magas sziklák szélén állva olyan mintha. Dübörög a szíved. A saját két lábadon állva is madártávlatból látsz.
Ezért vagyok oda a magas tengerpartokért is.
A szakadékok szélén állva kedvem támad leugrani.

Amikor ilyeneket mondok szoktak nagyon furcsán nézni rám. És én ilyenkor mindig el kell mondjam, hogy ne értsetek félre, nyilván eszem ágában sincsen leugrani. Miért is tenném?! Hiszen olyan sok szikla szélén szeretnék még állni életemben.
Valamiféle szabadságérzetet kelt bennem. Biztos vagyok benne, hogy többőtök pontosan érti miről beszélek.

Miután leereszkedtem a völgybe, dombokon fel-le és azok között kanyarog tovább az útvonal, hogy a már említett hegyet balról kerülve egy pusztaságban haladjon tovább. Ez egy köves/sziklás terep, ami odaföntről a fekete hátteret adta a látványhoz. Az apró kavicsos felszínt a kisebb-nagyobb patakok/folyók szabdalják szét. Itt jött szembe az első mélyebb és szélesebb folyó is, amihez már neki kellett vetkőzni.

Felül pulóver, azon kabát, mert Izlandon ugye mégiscsak hideg van. Backpack a hátadon, bakancs a fűzőknél fogva nyakba akasztva, alul pedig jobb esetben térdig feltűrt nadrág és papucs, mélyebb víznél csak papucs. A helyiek ezt úgy nevezték, „icelandstyle”.

Na ez a hideg, nem az éjszakák!

A jeges vízben hamar érzéstelenedett a lábam, ami jó, mert nem vonta el a figyelmemet a fájdalom, és az egyensúlyozással tudtam törődni. Két túrabotommal nagy köveken csúszkáltam át az erős sodráson. Egy rossz lépés, kicsúszik a lábam és minden cuccom átázik. Az egyik folyó magával is vitte a papucsom.

Csak óvatosan!

A túlparton törölköző elő, és gyors lábdörzsölés, mert ahogy az érzet visszatér belé, úgy kezdi el ezernyi tűvel szúrkálni a szél. Az első pár alkalommal ki kellett pakolnom az egész táskámat mire megtaláltam, a sokadik folyónál már rutinosan előre a nyakamba raktam a törölközőt is.

Ezen a szakaszon jutott először eszembe, hogy már igazán véget érhetne a nap, úgyhogy innentől nem nagyon maradt meg az emlékeimben, milyen is volt a látvány, és fotót sem sokat készítettem. Pedig a második állomást még el sem értem.

Az biztos, hogy a második állomás egy tó partján áll, ahonnan telibe kapja a szelet. Nem csoda hogy lezárták. (Viszont a napnyugta itt biztosan varázslatos lehet.) Jó sokat pihentem a ház alatt, remélve, hogy valaki megérkezik és bejelenti, mégsem lesz vihar, innen akkor nem is kell továbbmenni. De nem jött senki, a nap meg kezdett lemenni.

Innen már nem volt messze a harmadik táborhely. Összekapartam magam, és odáig még elvánszorogtam. Valahogy.
Volt még pár folyón átkelés, a többi nem nagyon maradt meg. Csak a táborhelyre emlékszem: A talaj borzasztó kemény, a sátrak felveréséhez a túrázók által összehordott kövek nyújtottak segítséget.
Mire megérkeztem, már az összes jó sátorhely foglalt volt. Egy lejtős, füves részt foglaltam be magamnak a tábor szélén.

Nem túl szélvédett, nem túl egyenes, de az enyém.

A köveket is mind elhasználták már addigra. A szél ellen falakba rendezték őket a sátrak körül. Szükség törvényt bont alapon én ezen falakról szedtem el párat, hogy egyáltalán valahogy rögzíteni tudjam a sajátom.
Még gyorsan vacsoráztam picit, beszélgettem pár sorstárssal, és úgy zuhantam be a sátramba, mint egy frissen vetett ágyba.

Ez volt a könnyű nap.

2017.07.17.
2019.06.30.