Kirepültem

A torkomban gombóc, tapadok a repülő ablakához, meresztem a szemem, és barátkozom az új otthonom látványával. Már madártávlatból is imádom.
Minden zöld.
Iszonyatosan zöld.
Vajon az illata is ilyen… ilyen zöld? Tudjátok, mire gondolok; Olyan tavasz-illat féle.
Ereszkedtünk. Tanyák, háztetők a mezők szélén, autók meg a kacskaringós utakon.

-Jó ég, ez nagyon mesebeli lesz!

Hogy pontosan mi fog történni, az továbbra is rejtély volt. Gondolok itt például arra, hogy hol fogok lakni az elkövetkezendő 3 hónapban. Vagy többen. Ki tudja mi lesz 3 hónap múlva. Ami viszont biztos volt, hogy ez pont olyan, ami nagyban meg fogja határozni a későbbieket.
Életre szóló. Vagy mi.
Gyakornoki szerződés a zsebemben, ösztöndíj a bankszámlámon. Ha ezek megvannak, baj nem lehet.
Mint a krumpli. Mert ha krumpli van, minden van. És Írországban bizony sok krumpli van – Mosolyodtam el a frappáns gondolatmenetemen.

Valamikor délelőtt landoltam Shannon reptéren. Egy egészen pici reptér Írország nyugati oldalán. Innen busszal mentem Galwayba, ahol majd dolgozni fogok.
Madártávlat után a buszablakból is megszemléltem a terepet. Közelről is zöld.
Vártam, mikor pillantom meg az első omladozó kastélyt. Nem kellett sokat várni.

Minden állomás előtt hallani lehetett a következő megálló nevét meg még más mondatokat is, de ebből akkor még egy szót sem értettem. Pedig nem olyan durva az ír akcentus, csak kell hozzá egy kis idő, míg megszokod. Ha már megérted, miről beszélnek az írek, nagyon vicces, hogy délutáni programnak ajánlanak egy jó helyet, ahol állítólag a legjobb a krekk (craic), hogy a motorway-en a legegyszerűbb kijutni a subcity-be, és hasonló szójárasok.
Aztán, ha hozzászoktál, utazz el Donegal-ba vagy Kerry-be, és újból egy szót sem fogsz érteni.

Két hónapja voltam kint, amikor Kerry megyébe mentem biciklizni. Egy kisebb baleset miatt visszafelé stoppolnom kellett, és egy bácsika vett fel elsőnek a kisteherautójával. Ekkorra már azért nem volt sok gondom az ír angollal, kórházi munkám során nap mint nap beszéltem számtalan beteggel, viszont mindemellett, nem vicc, a bácsinak egyetlen szavát sem értettem. Több perc volt, mire rájöttem, hogy a nevemet kérdezi, nem pedig azt, hova mennék. Pedig ő segítőkészen, lassan és úgy ahogy artikulálva ismételte meg a mondatokat.

Itt egy példa a Kerry akcentusra:

Helyes kis településeken keresztül, hullámos tájon át hol birkanyájak, hol a part mentén, hol attól távolabb haladva végül megérkezett a buszom Galwayba. Tisztán emlékszem a pillanatra, ahogy leszálltam a buszról, nagy nehezen előkotortam a gurulós bőröndömet a csomagtartóból (nem vagyok én ehhez hozzászokva), és megindultam arra, amerre a legtöbben mentek. Majd ott álltam a főtéren hátizsákkal és gurulós bőrönddel egy szövetkabátban szállás nélkül, és elkezdett esni az eső.
És mosolyogtam.

-Megérkeztem.

A következő pár órában Galway-ban sétálgattam. Ennyi városnézés elég is volt. Van egy főtér, egy hosszú sétálóutca rengeteg pubbal és utcazenészekkel, egy katedrális, egy szép kikötő és attól hosszan elnyúló tengerparti sétány futókkal, kutyákkal, horgászokkal.

Van egy kis sziget valami lezárt építménnyel egy szögesdrótos-kamerás kerítés mögött, aminek a kapujáig ki lehet sétálni, és onnan visszanézni a városra.
Salthill végén, Blackrocknál ugrótorony a tengerbe, golfpálya, kemping, északabbra dombos terület.

Összességében Galway egy kellemes kis város, és teljesen megértem, miért szeretnek bele a látogatók. Ha hosszabb időre jössz, ez a varázs elveszik ugyan, legalábbis nekem nem maradt meg, de a város a sziget nyugati pártjának közepén van, csillagtúrabázisnak is remek volt, és összességében egy nagyon élhető hely.
Kisváros, mégis Írország talán harmadik legnagyobbja.

Ezt mind persze nem az első napomon jártam be.
A főtértől egy boltba, onnan a folyópartra, és tovább a katedrálishoz mentem, ahol ettem, és böngésztem a szállásokat. Ezután a kikötőbe sétáltam, onnan meg a kórházba találkozni a leendő főnökömmel.
Az egész galway-i tartózkodásom ekkor alig volt pár óra, és már nem emlékszem pontosan hogyan, de a kórházból már szállással jöttem ki.
Vésztervnek meg a hétvégi felfedezések miatt is volt nálam sátor, tudtam hol a galway-i kemping, és ha máshogy alakult volna a dolog, ott is el lettem volna egy darabig.

Ám a dolog úgy alakult, hogy a következő két hetet Galwaytól délre, Kinvarrában töltöttem a főnököm családjánál.
Felesége hallani sem akart a sátras ötletemről, neki pedig új-zélandiként teljesen természetes volt a vendégfogadás. Kénytelen voltam én is beletörődni, hogy innen bizony se hostelbe, se olyan helyre nem fognak tovább engedni, aminek a megfelelőségéről ők maguk is meg nem bizonyosodnak.
(Itt fontosnak tartom elmondani, hogy a sátras ötletemet csak pár nappal később meséltem el nekik, tehát nem azért fogadtak be, hogy “megmentsenek” egy felelőtlen fiatalt, hanem tényleg kedvességből.)

5 gyerekük volt. Plusz egy kölyökkutya.
Ez egyet jelentett a káosszal. Jó értelemben. Olyan nagycsaládi káosz.

Apuka tüzet gyújt a kandallóban, kutya ugatja a tüzet.
Ketten egymást kergetve görkoriznak a nappali-előszoba-étkező-konyha-mosókonyha-nappali körön.
Az ikrek egyike szaltózik a kanapén a másik meg a csilláron himbálózik. Ezt full komolyan mondom. Tényleg a csilláron.
A legidősebb a telefonját nyomkodja, néha rászól a húgára, amikor a szaltóba beleremeg a nappali. Anyuka pedig egyszerre főz, és aggódik.
Főleg aggódik.
Én meg ülök a szoba szélén, és ámulok.

Első estémen, miután kimentünk egy másik magyar gyakornokért a reptérre, Kinvara kis kikötőjében álltunk meg az első csapolt Guinness-re.
Meg a másodikra.
Majd a harmadikra.

Ekkor már tényleg megérkeztem.