Hornstrandir, a világ pereme

Izlandnak a kisujját sem kell mozdítania, hogy lenyűgözzön. Csak azzal, hogy létezik, helyben hagyja az utazót.
Szótlanul meredek a tájra, és hitetlenkedve nézem, mi minden terül el az orrom előtt. Éppen itt ülök a Hornvík öblöt keletről határoló félsziget végében, és bámulom a Hornbjargot. Ez a Hornstrandir Nemzeti Park, Izland egyik legkülönlegesebb területe.

„Azt hiszem engem nagyon nehéz meglepni. Csak nézz körbe! Egy képeslapban élek.” – mondta nekem egy helyi az utazásról, akit pár nappal korábban lestoppoltam. És ez így is van. Miután első izlandi látogatásom véget ért, és egy hónap járkálás után hazamentem, igencsak nehéz volt – mondjuk azt – normalizálni a későbbi utakkal kapcsolatos elvárásaimat.
Tényleg nehéz bárminek versenybe szállnia Izlanddal. Nem is volt kérdés, hogy egyszer visszajövök.

Két év után jöttem vissza.

Ezúttal egy konkrét célterület miatt érkeztem a szigetre. Európa egyik utolsó (szinte) érintetlen területe, Hornstrandir. Az 580 km²-es félsziget több mint 50 éve lakatlan, utak nincsenek, áram nincsen, térerő nincsen. Nincsen semmi.

Akkor mégis hogyan kivitelezhető a terület bejárása?
Technikai infókról, és a hogyan kérdésről inkább később. Először kezdjük a mit-tel, majd nézzük át a miérteket.

Mit, s miért?

Izland egy zord sziget, aminek
északnyugati partjait a kivételesen zord Nyugati-fjordok szabdalják szét.
A Nyugati-fjordok északi végében pedig a sziget legviharosabb és egyben legfélreesőbb területe, a Hornstrandir-félsziget nyúlik ki az óceánra.
Mondanám, hogy erre a madár se jár, de pont hogy ők az egyetlenek.

Na ide tartottam én.

Augusztus 17-én reggel landoltam Keflavíkban, és másnap már indult is a hajóm Ísafjördurból.

Az izlandi stoppolás híresen egyszerű, úgyhogy a nagy távolság és rövid idő ellenére stoppal terveztem megtenni a Keflavík – Ísafjördur távot. Pláne, hogy augusztus közepén is még késő estig világos van. Ez 494 km-t jelent, ami egy autóval egyhuzamban 6,5 óra lenne. Így utólag azt mondom necces, de végülis tizenpár órával és autóval később már Ísafjördur külterületén aludtam rá a következő napokra.

No meg a másik lehetőség a repülő lett volna, ami biztosan kényelmes és csodálatos élmény a hegyek fölött egy kis propelleres géppel, de többe került volna, mint az oda-vissza BUD-KEF járat.

Izland egyre inkább bejárható autóval, a régi földutak is lassan megkapják a divatos betonborítást. Bár még jócskán előfordulnak azért a földutak is, ma már a félreeső Nyugati Fjordok nagy részén is betonúton lehet haladni.

Ezzel szemben Hornstrandir egy egészen más kategória.

Területét a Nyugati fjordok országrész egyetlen gleccsere, a Drangajökull választja le a sziget többi részétől, így szárazföldi járművel megközelíthetetlen. Itt jön képbe a hajó. Isafjördurból, Bolungarvíkből, és ahogy tudom Árnesből is megy csónak. Ez utóbbiból talán gyalog is érdemes lehet megpróbálni, bár ez jó pár plusz napot pakol rá az útitervre.

Funfact: A Drangajokull a világ egyetlen gleccsere, amely nem zsugorodik, hanem kitartóan tartja versenysúlyát. Menő mi? Elismert gleccserészek vakargatják intenzíven a fejüket és a jegét: Vajon mi lehet a titok nyitja?

A stoppolás után kimerülten és késve ébrendtem. Gyorsan túrakészre rendeztem magam és a hátizsákom, és rohantam a kikötőbe. 1,5-2 órás himbálózás egy lélekvesztőn és már meg is érkeztél a világ végére. Kis, motoros gumicsónakkal raktak partra Hesteyriben. Ez az egyetlen falu szerű hely a félszigeten, ami alatt azt értem, hogy viszonylag közel van egymáshoz egy-két épület.

Hesteyri

Errefelé tömeg sosem volt. Pár telepes próbálkozott a történelem során Hornstrandiron inkább kevesebb mint több sikerrel. Plusz érdekesség, hogy az egyik autóban ülő idős néni, aki Reykjavík környékén felvett, nagy boldogan mesélte, hogy az édesanyja még Hornstrandiron született. És ahogy mesélték, párszáz évvel ezelőtt az első telepesek főleg törvényen kívüliek voltak, akik a társadalom elől menekültek ide, hátha idővel egy erre járó halászhajóval külföldre mehetnek.
Az utolsó lakos 1950-ben távozott. Csak az itt-ott hátrahagyott házak jelzik: Valaha éltek errefelé emberek is. A földek egy része persze továbbra is magánkézben van, pár völgy közepén új házikó mutatja, időnként ide menekül ki a család a városi nyüzsgés elől.

Mint egy balatoni nyaraló… Ahol a jeges óceán a Balaton, és ahol nem lehet leugrani a közértbe. Cserébe viszont nincsen szomszéd ház hangos bulival, és a táj is egy fokkal drámaibb.

Persze Izlandon egészen mást jelent a nyüzsgés. A főváros egy kisváros, és így is a legtöbbek panaszkodnak rá, hogy milyen sok ott az ember, mennyire el lehet veszni a tömegben. És akkor van, aki a vidéki Izlandról mondta ugyanezt. Mondjuk pont Ísafjördur „pezsgése” elől menekül ki a semmibe. Itt jegyezném meg, hogy a Nyugati-fjordok központja, Ísafjördur, hazai szemmel nézve egy falu.

Ami nem magánkézben van, az a Nemzeti Parkhoz tartozik. Ez itt egy fokozottan védett, Európa talán utolsó, szinte érintetlen területe. A hét nap alatt úgy éreztem magam, mintha egy Attenborough filmben sétálnék. A minimális emberi behatás miatt az élővilág virágzik, az izlandi sarkirókák hatalmas és egészséges populációja versenytársak nélkül uralkodik a vidéken.

Rajtuk kívül más szárazföldi emlős nem is nagyon van. Csak kora tavasszal fordulhat elő egy-egy Grönlandról idetévedt jegesmedve.
Az óceánban persze szép számmal vannak fókák. Ha a víz közelében sétálsz, napközben fel-felbukkan egy-egy kíváncsi buksi, a hozzá tartozó test meg később jóllakottan vakarózik a part közeli sziklákon.

Hornstrandir hatalmas, függőleges falain pedig ott rikácsol az a milliónyi vízimadár. A rókák nagy örömére.

Ezt látva gondoltam csak bele igazán, hol is vagyok. Ez tényleg a vadon.

Szóval ide a természet vonzza a látogatókat.
Az élővilág,
az érintetlenség,
a zordság,
a nyugalom,
a látvány,
a kaland.

Miert irtam többször, hogy Hornstrandir SZINTE érintetlen?

Nem csak a korábban itt élő lakosság miatt. Annak a nyoma csupán az a pár ház, ami itt maradt, és az elenyésző turizmus, az a pár őrült, aki bevállalja a hely viszontagságait. De hiába van itt kevés ember, és hiába figyelünk oda itt a környezetre, ha máshol továbbra is túlnyomórészt felelőtlenül élünk. A tenger ide is elhozza a világ mocskát.

Szörnyű!

Az utazás rengeteg dologra megtanított. Nagyon sokat formált azon, aki ma vagyok. Itthon a környezettudatosságot már-már szitokszóként használtuk/használjuk. De tök jó látni, ahogy ez lassan megváltozik. (Ha érdekelnek erről a világmegváltó gondolataim, ajánlom figyelmedbe ezt a korábbi bejegyzésem: Te akkor ilyen zöld vagy?)

Hogyan?

A félszigeten gyalogszerrel lehet közlekedni. Ha az ajánlott 15 km-es napokkal számolunk, az 5-7 nap sehogy sem elég a teljes terület bejárásához. Viszont ennyi idő alatt talán még nem makkansz meg a nagy szótlanságokban, és pont fel is töltődsz a látványtól. Mert az nagyon van.
Nem győzöm hangsúlyozni: Hornstrandir egy csoda!

Nem csak a hely ingergazdagsága, de a nehéz megközelíthetőség, az igencsak borsos hajójegyek és úgy általában a terület ‘Isten háta mögötti volta’ miatt is érdemes több időt itt tölteni, ha már egyszer rászánta magát valaki.
Ez egy ördögi kör:
Ha eljutsz ide, akkor érdemes kimaxolni a dolgot.
Ahhoz sok nap kell.
De minél több napra mész, annál több a cuccod.
Minél több a cuccod, annál nehezebben haladsz.
Minél nehezebben haladsz, annál több nap kell.
Minél több nap kell, annál több a cuccod.
Ja ezt már mondtam…
Ezért én is igyekeztem tényleg csak a legszükségesebb holmikat magammal vinni. Egy lakatlan területen viszont természetesen nincsenek boltok. Nyilván a kaját is vinned kell magaddal, megfejelve egy-két napnyi tartalékkal, ha netán valami gáz lenne. Vizet szerencsére ide nem kell csomagolni. Lépten nyomon kristálytiszta vízesések és patakok vannak. A hajóm kapitánya, ahogy mesélte, csak egy fém bögrét szokott magával hozni. (Amivel persze inkább ne egy madárkolónia mellől meríts!)

Plusz pénzráfordítással csökkentheted a cuccaidat, ha az útvonalad későbbi pontjaira előre küldöd a holmid egy részét. Például váltásruhát vagy a kajautánpótlást. Ez pontosan nem tudom, hogy működik, csak hallottam a lehetőségről. Én talán a hajótársaságnál kérdeznék utána.

Terv szerint a késő délutáni érkezés után Hesteyriben töltöttem volna az első estét. 5 perce voltam Hornstrandiron, amikor ettől el is tértem. Ennyit a tervekről.
Még a hajón beszélgettem két némettel, akik aznap már el is indultak. Nem értették, attól hogy délután három van miért lenne értelme várnom.
Jogos.
Ha folyamatosan világos van, sosem késő elindulni. Nem is lett volna túl izgi Hesteyriben maradni, az idő is remekelt, és tulajdonképpen nekem is mehetnékem volt. No meg tudtam, hogy közeleg egy vihar, ami 3-4 nappal későbbre volt várható. Én pedig pont a 3-4. napon érkeztem volna az ikonikus Hornbjarghoz, amiért ha meggebedek is, de megérte sietni, és napsütésben látni. Szóval elindultam azzal, hogy ha úgy van, bármikor visszafordulhatok. Félúton néztem rá a GPS-re. Addig minden jól alakult.

Többnyire.

Korábban egy nagyon népszerű izlandi túraútvonal, a Laugavegur esetében írtam, mennyire fontos a GPS. Na ez Hornstrandiron fokozottan igaz. A csapások sok szakaszon tiszta időben sem látszanak, egész egyszerűen azért, mert olyan kevesen járnak rajta, hogy nem marad meg. Na meg az emberes sziklákon keresztül vezető irány hogy is látszódhatna a tömör bazalton?!
A völgyekben persze látszik, ahol összegyűlik az eső, és mocsaras sáson keresztül kell menni, de ott egészen más miatt nehéz a haladás: Apró, megfontolt léptekkel cuppoghatsz csak tova.

Az olaszok esete

A 4. napon délután lassan ereszkedtem le Veidaleisfjördurba. A csúcson elég nagy köd volt, többször el is tévesztettem az irányt, de azért nem volt különösebben gáz. Hamar átértem rajta, mielőtt a tényleg nagy köd megérkezett volna. Lefelé baktattam a hegyről, amikor három olasz srác jött szembe. Délután 4 lehetett. Megkérdezték, jó felé mennek-e, aztán sietve másztak tovább a fehérségbe. Nem voltak nagyon a körülményekhez öltözve, de ezen akkor nem gondolkoztam el mélyebben.
5-6 órával később már a sátramból néztem a naplementét, írkáltam a jegyzetfüzetembe, amikor kintről szólongattak. Visszajöttek. Nem sikerült megtalálniuk, merre kell átmenni a hegy túloldalára.
– Na ez nem lep meg – gondotlam magamban, amikor elővettek egy sematikus térképet, amit kb én is rajzolhattam volna nekik.
Nyilván GPS-ük sem volt. Volt náluk viszont gyakorlatilag minden, amiből sütött, hogy nem teljesen gondolták át ezt a túrát.
Pár héttel korábban ugyanezen a szakaszon bolyongtak barátaim. Náluk volt ugyan GPS, csak az hol ide, hol oda mutatta a helyzetüket. Ráadásul az egy elég komoly készülék volt. Szóval persze semmi sem életbiztosítás, de azért az ő rajzukat kicsit erősnek éreztem.
Szegényeknek másnap a hegy túloldaláról indult volna vissza a hajójuk. Ehelyett plusz 3 napot voltak kénytelenek várakozni egyetlen pici fjordban. Ami persze nagyon szép hely, de ha összesen 7 napra jön valaki felfedezni egész Izlandot, akkor talán kicsit dühítő.

Ennyiből már biztosan átment, hogy nem egy könnyed sétáról van itt szó. Napi 15 km-nél többet ilyen terepen nem nagyon érdemes bevállalni, hacsak nem vagy különösen tapasztalt. Ez kevésnek tűnhet, de hidd el, még sok is. Pláne, ha vihar van. Hiszen sziklát mászol, mocsárban cuppogsz, tengerparton csúszkálsz, hegyoldalban kúszol, folyókon gázolsz át. És mindeközben ugye ott van a hátadon a minimum 10 kilós csomagod.

Hűséges túrazsákom figyeli szótlanul hova hoztam már megint

Mindent egybevetve tehát nagyfokú szervezettséget követel ez a túra. Spontán nem érdemes belevágni. Pláne, hogy biztonsági okokból a hajótársaságnak is előre le kell adnod az útitervedet.

Az indok egyszerű: Abban a nem várt esetben…, ömm… ha valami oknál fogva…
köhm… eltűnnél…, akkor nagyjából tudják, merre kezdjenek keresni.
Mivel nincsen térerő, meg ember se nagyon, ha valami baj történik, a segítségkérés kicsit komplikáltabb a megszokottnál. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki ide jön az itt is marad egy hasadékban, és nem kell egyből a 127 órás karlevágásra számítani.
Viszont ajánlott helyén kezelni a dolgot, felkészülni és előre tájékozódni, hol találhatóak a vészhelyzeti kabinok. Ezekben ugyanis van rádió, ha segítség kellene neked vagy másnak.

A hlöduvíki vészhelyzeti kabin

Nade visszatérve a beszámolóra:

Éppen felértem az első napi szakasz legmagasabb pontjára, diadalittasan megindultam lefelé, és azon gondolkoztam, milyen jó lesz majd leülni vacsizni és utána a tájat kémlelve elszürcsölni egy nagy bögre forró teát, amikor… beugrott, hogy a reggeli rohanásban megfeledkeztem a gázpalackról.
Ekkor nagyon jól jött a hangosan zúgó szél, és hogy tőlem több kilóméteres körben se volt senki, mert egy nagy üvöltéssel adtam ki a gőzt.
Korábbi utazásaim során volt, hogy otthon hagytam a fogkefém. Nem akkora baj, vettem egyet.
Amikor három hónapra Írországba mentem, üresen vittem magammal a szemüvegtokom. Kellemetlen, de ez sem halálos.
Nade, hogy 7 napot leszek egy lakatlan területen, azt tudom csak enni amit magammal vittem, és megfeledkezem a főzéshez nélkülözhetetlen felszerelésről?!
Ez már azért húzósabb.
Persze ez is, mint minden csoda, 5 percig tart. Hideg fejjel átgondolva még nem volt itt az idő, hogy befeküdjek az első hasadékba pityeregni.
Mármint érted! Roppant kellemetlen a gondolat, hogy 7 napon keresztül nyersen kell ropogtatni a bulgurt, de tulajdonképpen az éhhalál nem veszélyeztetett. Ahhoz tudom inkább hasonlítani, mint amikor valakinek beázik a bakancsa. Menni lehet benne, de azért jócskán hazavágja a hangulatot és így az élményt is.

Szerencsétlenségembe beletörődve gyalogoltam tovább. Lassan eloszlott körülöttem a köd, kisütött a nap, újra láthatóvá vált a lélegzetelállító táj, és a kedvem is jobb lett.
Ilyenkor kit érdekel egy kis kellemetlenség, nemde?
Kigondoltam, hogy a vacsira szánt bulgurt majd mindig lefekvés előtt beáztatom, hogy reggelre egy fokkal jobb legyen. Helyette pedig este ropogtatom el a reggelire szánt zabot. Abba nem törik bele a fogam.

Leértem a partra a Hlöduvík öbölben. Hófehér kövek ütődtek egymáshoz lépteim alatt és ahogy a hullámok görgették őket mint a pingponglabdákat. Itt folyt az óceánba az első folyó, ami túl mély volt ahhoz, hogy az alsó ruhákkal magamon szárazan átkelhessek rajta.
Gatya le, cipő le! Ez az izlandi stílus, amihez erre az útra beújítottam egy vízicipőt is. Mégiscsak könnyebb úgy ellenállni a fagyos sodrásnak, hogy közben a kavicsok nem szúrkálják a talpad.
Ez után már hamar elértem az első sátorhelyet.

Sátor, róka, Veidaleisfjördur

Hornstrandiron a fokozottan védett státusz miatt szigorú környezetvédelmi szabályoknak kell megfelelni. Igazából a lényeg egyszerű: Úgy legyél ott, mintha ott se lennél!
Ezért kijelölt helyek vannak, ahol a sátrakat fel lehet verni. Nem felszerelt kempingekre kell gondolni, csak egy leszúrt karó, egy latrina és a körülötte letaposott terület.
Persze nem fog senki megbüntetni, ha nem tartod be a szabályokat, de ez pont azért van, mert akik ide látogatnak, tisztelettel vannak a környezetük felé, és eddig senki nem adott okot a kételkedésre. Ez maradjon is így!
Mindent amit magaddal vittél, el is kell hozni! Éppen ezért szemetes sincs. Ami hulladékot termelsz, azt gyűjteni kell, és majd csak ha visszaértél Ísafjördurba szabadulhatsz meg tőle.
Ez mondjuk gondolom elég egyértelmű.
Én közel zero waste élem a mindennapjaimat, ezért ez nem is okozott nehézséget, hiszen eleve nem vittem magammal semmit, amit később ki kellett volna dobnom. Az egyetlen, amit nem tudsz magaddal cipelni, az a… szóval… ami higiénés kérdéseket vet fel.
Erre van ott a latrina, amiket karban is tartanak (ezért nehogy elkezdjen valaki árkokat ásni!), a kisdolgot és a fogkrémet pedig elmossa a víz. Ez utóbbi engem amúgy zavart is. Lehet nem lenne rossz egy kijelölt hely a fogmosásra is, hogy ne összevissza köpködjék az utazók a cuccot.

Szabály még, hogy a természetet nem szabad háborgatni. Külön kiemelve, hogy a rókákat nem szabad etetni, és nem szabad 50m-nél közelebb menni. Az már más kérdés, hogy mi van, ha az ösvény mellett alszik, vagy ha ő közelít. Mivel senki nem háborgatja őket, a szemükben sokszor olyan, mintha nem is léteznénk. Jönnek, mennek, játszanak, alszanak, mindezt méterekre az embertől. Olyan érzés volt a közelükben lenni, mintha láthatatlan lennék. Mintha semmiben nem befolyásolná őket a jelenlétünk. Hacsak abban nem, hogy a túrázók holmijai különösen érdekesek a szemükben, és van, hogy bizony kilopkodnak ezt-azt a sátrakból.
Remélem ez a közömbös viszony is így marad! Ha ide látogatsz, tartsd be a szabályokat, és tegyél róla, hogy általad se változzon semmi!

Úgy gyere el, mintha sosem jártál volna ott!

Mivel csak a kijelölt helyeken lehet tölteni az éjszakát, a sátorhelyek azok, ahol estére összegyűlik a néhány közelben túrázó. Amikor megérkeztem Hlöduvíkba, már volt is ott egy sátor. Három litván aludt benne, akik pont az ellenkező irányba mentek.
Ahogy tapasztaltam, a túrázók nem nagyon számítanak rá, hogy találkoznak mással, ezért nem is nagyon kommunikatív itt senki. A litvánokkal sem beszéltem sokat, és később is csak az a pár mondatos smalltalk volt jellemző, ami viszont mindenkit érdekelt: Merre mész, milyen távol van ahonnan indultál, milyen nehéz a terep, láttál-e már rókát.
Az is jellemző volt, hogy az emberek nem teszik le a sátrukat a másik közelébe. Ha ketten éjszakáznak egy helyen, az is megesik, hogy személyesen nem is találkoznak. Max. intenek egymásnak a távolból, ha mindketten éppen ugyanakkor másznak ki a sátorból.

Én azért beszélgettem, amikor csak tudtam. Erre nem volt sok lehetőség, de mondjuk pont a litvánokkal így derült ki, hogy másnap mennek Hesteyribe, és vacsorázni már Ísafjördurban terveznek. –Micsoda szerencse! – Gondoltam. El is kértem a maradék gázukat, és így alakult, hogy tényleg forró teát szürcsölve néztem a naplementét.

Utazás közben mindig megoldódnak valahogy a dolgok.

Másnap felhőtlen égre ébredtem. Körbenéztem, megcsináltam a reggeli zabomat (hála a gázpalacknak), pakoltam és mentem. Indulás előtt még megnéztem, milyen a vészhelyzeti kabin belülről. Az sem luxusszállás. Egy jó sátor sokkal komfortosabb. Egyedül tényleg nagy vihar esetén hasznos, és amúgyis szintén szabály, hogy csak indokolt esetben menjünk be, és rendben hagyjuk magunk után. Ezzel szemben mondjuk a koszon kívül volt bent egy fél cipő, egy szintén fél kesztyű, némi szárazkaja, egy megkezdett üveg whiskey és a rádió. Ja meg egy vendégkönyv. Ez utóbbi elég izgalmas volt. Ha érdekel mi volt benne, menj és olvass bele! 🙂

Ezen a reggelen láttam meg az első sarkirókát. Nem sokat láttam belőle, csak egy fekete pamacs bukkant ki párszor a magas fűből amikor az edényeimet mentem lemosni a patakhoz. Nagyon reménykedtem benne, hogy ennél jobban is szemügyre tudok majd venni egyet. Egész nap kémleltem a tájat, hátha rókát látok. Nap végére sikerült is.

Ez a túranap is lélegzetelállító volt. Egész nap felhőtlen volt az ég, szél csak a csúcsokon volt, de ott se erős. Két hegyet kellett megmászni, aztán újra a part mentén végződött a túra a Hornvík öböl sátorhelyéig.
A partszakasz elején újra egy mélyebb patakon kellett átkelni. Öltözködés közben elég kellemetlenül éreztem magam. Többször megfordultam, hogy jön valaki. De nem jött. Fura. Viszont biztos voltam benne, hogy néznek. Elég para volt. Átegyensúlyoztam, gyorsan megtörölköztem, és siettem tovább. Mentem vagy 50 métert, amikor sikoltottak. Majd be******* ijedtemben.
What does the fox say? – ahogy az Ylvis is énekli. Hát kérem sikolt, üvölt, süvölt. Nem is tudom. Az első sarkiróka, amit teljes cukiságában láttam, ott állt mögöttem 20-30 m-re. Engem nézett, és időnként sikított egyet. Ez meg is magyarázta, miért éreztem pár perccel korábban magamon valaki tekintetét. Szürreális élmény volt. Pont mint amikor először hallottam tevét hörögni. Valahogy közel sem olyan hang jön ki belőle, mint amire az ember számítana.

A Hornvíki sátorhely nagyobb, és jobban felszerelt. Itt ugyanis van egy wc, és egy vízesés el van vezetve egy csaphoz. Ez a legnépszerűbb hely Hornstrandiron, csúcsforgalomban akár 10 sátor is tolonghat itt, szigorúan tisztes távolban egymástól. A félszigeten állomásozó egyik rangernek is van itt faháza.
Beljebb mocsaras rész, a parton meg hosszú fekete homokos strand húzódik. Apálykor szépen látszanak rajta az állatnyomok, és a túrázók is mezítláb érkeznek vissza a sátorhoz a jéghideg de puha homokon. Sokan egynapos túrát tesznek innen a Hornbjargra. Végül én is így döntöttem. Az egész napos mászás után meg én is átéltem, milyen jól esik a hideg homokon hazasétálni. Mellettem a hullámok, bejebb a habokból kibukkanó fókák, alattam a fekete homok, körülöttem ezernyi kisodródott medúza.

A már említett Hornbjarg a félsziget ikonikus képződménye. Ívesen emelkedő hegyoldal fut a borotvaélesnek ható gerincig, túloldalon meg függőleges fal a száz méterekkel alatta morajló óceánig.

Lélegzetelállító!

Szóval itt ülök éppen, ahogy elkezdtem ezt az egészet írni. Kicsit fúj a szél, de nem vészes. Tökéletes. A sziklák, az időjárás, ez az egész.
Ezek a kedvenc utazós pillanataim. Amikor valósággá válik mindaz, amit fotókon már annyiszor láttam.
Amikor ránézek, végre élőben ott van előttem, és „tényleg úgy néz ki”.

https://www.instagram.com/p/CA0vzqAhRpl/

Másnapra megérkezett a borús idő. Reggel felébredtem, és hót egyedül találtam magam. Kicsit meg is illetődtem.
-Csak felkeltettek volna, ha akkora vihar jön, hogy el kellett menekülni – nyugtattam meg magam, és egy lassú reggeli után még lassabban pakoltam össze, gondosan ügyelve rá, hogy ne maradjak le arról a pár alkalomról, amikor előtűnntek a homályból a távoli formák.
Ez a reggel utólagosan is igazolta, milyen jól jártam, hogy Hesteyriből azonnal elindultam. Ha nem így tettem volna, csak ezen a napon láthattam volna a Hornbjargot. Azaz pont, hogy nem láthattam volna belőle egy kanyi foltot sem a felhők miatt.
Pakolászás közben volt időm azt is kitalálni, merre tovább. Innen ugyanis vagy az eredeti tervem szerint a keleti parton megyek le Hrafnfjördurig, ahol már tombolt az orkán, vagy visszafordulok, vagy átvágok a félszigeten a védett déli oldalra Veiðileisifjörðurba. Ahogy korábban írtam, ez utóbbit választottam.
Idő közben előmászott a ranger is a faházikójából. (Mégsem maradtam teljesen egyedül.) Tőle tudtam meg, hogy Veiðileisifjörður felé a hegycsúcson van térerő, ahonnan fel tudom hívni a hajótársaságot, hogy változtatnom kellett az útvonalon. Egyrészt, hogy három nap múlva ne várjanak rám hiába Hrafnfjördurban, másrészt, hogy helyette legyenek oly kedvesek értem jönni Veidaleisfjördurba.

Az izlandi szervezettség magas foka, hogy mint kiderült az eredeti hajóm ettől függetlenül az eredeti időpontban és pick up ponton több órát várt rám. De ebbe már inkább nem megyek bele. Lényeg a lényeg, a hegytetőn, üvöltő szelekben és vágható ködben egy szikla mögé kuporodva próbáltam megérteni, amit a szakadozó vonal túlfelén mondanak nekem: Miszerint az egyetlen hajó, ami korábban visszavihetne, az 40 perc múlva indul. Én meg alig voltam félúton. Messziről láttam kikúszni a fjordból.
Ha reggel hamarabb indulok, talán elérhettem volna. De akkor nem találkoztam volna a rangerrel, nem tudtam volna a térerőről, és talán nem is erre vettem volna az irányt.
Túl sok ‘volna’.

Egy szó mint száz, a vihart Hornstrandiron kellett kivárnom.

Innentől nem különösen siettem sehova. Lassan eltöltöttem a hátralévő napokat a fjordban. Hallgattam a neszeket, figyeltem a hegyeket napsütésben, ködben, szürkületben, napnyugtakor és keltekor. Néztem az arra járó rókákat, hallgattam a madarakat és napjában kétszer lepacsiztam Sammy-vel a vissza-visszatérő fókával. Természetesen csak képletesen. – Tilos megfogdosni az állatokat, ugyebár! – Utalnék is itt vissza az egész bejegyzés egyik legfontosabb bekezdésére.
Lassan társaságom is akadt. Épp időben. Táj meg madarak ide vagy oda, egy helyben ülve azért vészesen haladtam afelé, hogy a hangulatom is beboruljon, ne csak az idő. Először az olaszok érkeztek, akikről ugye már meséltem, majd egy hawaii pár, akik szintén a vihar elől menekültek át a félszigetnek ebbe a kis zugába. Fényképeztünk, labdáztunk, zsonglőrködni tanultunk, szoborrá merevedve figyeltük a kíváncsiskodó rókákat, és az utolsó napon egy kisebb túrával fürödni mentünk a közeli patakhoz. Ezzel lett igazán kerek ez a nomád kaland. Egymásba vízesésekkel közlekedő kis medencékbe ugráltunk be. Persze nem túl sokszor, mert a víz nem lehetett több 10 foknál.
A végére egészen otthonosan éreztem magam abban a kis fjordban, és amikor végül megérkezett a hajó, mosolyogva búcsúztam Hornstrandirtól.

Elvégre augusztus volt, vagy mi.

Varázslatosnak tartom, ahogy az utazó előtt kinyílik a világ. Kulturálisan, szellemileg, lelkileg. Értsd ezt amilyen aspektusból neked kényelmes! Nem tartom magam ezoterikusnak, és ez a bejegyzés nem is erről szól. De ennyi utazással a hátam mögött sem gondoltam volna, hogy egyszer a világ végén fog zsonglőrködni tanítani egy hawaii.

2019.08.17-27.
2020.07.19.

Tetszett amit olvastál?

A Suit the World blog nekem egy hobby, és mindig is az lesz; Élvezem az írást, élvezem a fotózást, örömmel figyelem, ahogy bővül a kis SuittheWorld olvasótábor. Annak is nagyon örülök, ha neked akár töredék olyan jó volt ezt olvasni, mint amilyen nekem megírni.

Ha szívesen olvasnál a későbbiekben is hasonlókat, akkor ajánlom figyelmedbe a facebook és insta oldalam, ahol ha bekövetsz, egyből tudni fogsz róla, amint felkerült egy újabb bejegyzés.