Egy hét szabadság. Ennyi maradt az évből. Andalúziával meg már szemezgettem egy ideje. Persze, hogy akkor nem volt jó dél-spanyolországi repjegy, amikor kellett volna. Sebaj. Ha már úgysem tudok bárhova ennél több időre menni és hátradőlve olvasgatni egy kávézóban, közben figyelni a jövésmenést, akkor bizony megadom magam, és beletörődöm, hogy eseménydúsabb lesz a program, mint amennyire pihentető. Majd buszozom Madridból.

Utazás közben amúgy is sokszor akaratlanul rámjön a rohanás. Ez, és hogy a tervezettnél fél órával hamarabb landoltam Madridban, a pesszimista (na jó, inkább csak amolyan méltatlankodás) hozzáállásommal együtt, azt hozta ki belőlem, hogy mérgelődtem egy sort: Mégiscsak elértem volna azt az 1 órával korábbi buszt.
1 óra különbség. Nevetséges nem? Főleg, hogy amúgyis egész éjszaka a buszon kell üljek, ha Gibraltár a cél, és pláne, hogy így sem értem volna el.

Bemetróztam a déli buszpályaudvarra, kivártam a 10h-ás indulást, oszt uccu neki.

Az első esti szállásom.

Teljes éjszakás buszút. Ezzel spóroltam egy esti szállást.
Persze nem sokat aludtam, jó kimerülten érkeztem Algecirasba, aztán egy közel halálos, 2h-ás várakozás következett a csatlakozásig. A méltatlankodásom biztosan felerősítette az nyűglődést, dehát fáradt voltam és éhes. Ez nem jó kombó.
Algeciras a déli kikötő. Innen lehet átkompozni Marokkóba.
Ez az all night Madrid – Algeciras buszra vonatkoztatva azt jelentette, hogy egy busznyi horkoló marokkóival osztottam meg a 9 órás élményt.

Algecirasból Gibraltárra menet La Linea-áig kell buszozni. Ez nem sok, de így is végigaludtam mind a 30 percét. La Linea állomástól pedig sétatáv a határ.
Gibraltárt és La Linea-át úgy kell elképzelni, mint mondjuk Nicosiát Cipruson. Sétálsz az egyik városban, puff, országhatár. Dupla ellenőrzés, EU polgárként 5 perc, és sétálsz tovább a másik városban, másik országban. (Hiszen Gibraltár ugyebár Nagy Britanniához tartozik.)

Gibraltár a Szikláról

Területe nem nagy. Olyannyira nem, hogy határátlépés után a Gibraltári Nemzetközi Repülőtér kifutóján kell keresztülsétálni a városig. Célszerűen akkor, amikor nem száll gép se le se fel. Sorompó persze van.
A reptér mondjuk valamelyest látványosabb határvonalat jelent a két ország között, mint az említett ciprusi példa esetében.
Máshogy nem fért volna el a félszigeten, gondolom, hiszen a nagyján Gibraltár ikonikus … “izéje”, a félszigeten végighúzódó hegy, a szikla (La Roca), a szoros európai pillére, Herkules oszlopainak egyike terül el. Ezt látod meg először a közeledő busz ablakából.

Amikor Herkules átkelt a szoroson, hogy végrehajtsa a 10. próbáját, a szoros két oldalára oszlopokat emelt. Ezen a kapun túl már csak a hatalmas Oceanos van, az Atlanti-óceán, ami mögött meg ki tudja, van-e egyáltalán bármi. Halandó ember nem jut el oda, csak a Herkules félék – Tartották a görögök.

Gibraltári szoros La Roca tetejéről. (jó nagy zoommal) A túlparton Afrika.

Ez a kapu máig egy kapu. Hatalmas teherhajók kúsznak rajta ki-be. Hozzák a cuccot, viszik a cuccot. Nem meglepő, hogy az Egyesült Királyság megtartotta magának ezt a kikötőt.
A helyiek brit állampolgárok, fizetőeszköz a Font, és hivatalos nyelv az angol.
Amit a gyakorlatban spanyollal kevernek, és a kasszákban is ott van az euró a font mellett. Ez olyan hely, ahol az ikonikus brit telefonfülke pálmafák mellett piroslik a járda szélén.

A Sziklán élnek Európa egyetlen majmai. Berber makákók (Macaca sylvanus).
Furfangos kis dögök…

-Be careful with this one! – szólt oda nekem egy helyi, ahogy elsétáltam az egyik mellett.
Visszakérdezni már nem tudtam, hogy miért; vajon harapós, vagy meg fog dobálni? Az még a mondat közben rámugrott, és félig kicipzározta a hátizsákom, mire sikerült elijeszteni. Talán az almám akarta.
Amit másnap majszoltam el kárörvendően.
Nem tűntek agresszívnek, de biztosan nem véletlenül volt mindenhol kirakva az etetni tilos tábla. Láttam a szemfogaikat. Nem kekeckednék velük.

Tök bohókásak, ahogy üldögélnek a mufurc öregúr ábrázatukkal. Mintha csak azon dörmögnének, hogy “bezzeg régen nem volt itt ilyen sok turista”.

Már miattuk megéri a túrát fel a Sziklára. Meg persze a kilátás miatt.
Innen belátni az egész térséget. Kifejezetten tiszta idő sem kell hozzá, hogy átláss Afrikába.
A Gibraltár és Algeciras közti öbölben horgonyzó teherhajók között egy-egy delfinnéző csónak himbálózik. De csak elvétve. A fő dolog itt ugye a kereskedelem. Elvégre, mint mondtam, ez Európa és a mediterrán térség kapuja. Nem véletlen, hogy ide épült a régi mór erőd is.
Ezen kívül van még itt világháborús múzeum, és egy lenyűgöző cseppkőbarlang, amiket én kihagytam. Bármennyire is szép lehet, nem ez teszi Gibraltárt azzá, ami, hanem az a különleges légkör, amit a brit hatás gyakorolt az arab és spanyol térségre. A félsziget végén ott van pl. az Ibrahim-al-Ibrahim Mecset. Európa legdélebbi mecsete, és az egyik legnagyobb ami nem iszlám országban van.

Csak képzeld el megint az összképet: Pálmafa, brit telefonfülke, majom, angol rendőr uniformis, mecset.

A csapból folyó víz kristálytiszta, nagyját tengervízből állítják elő reverz ozmózissal. Ez egy olyan technológia, ami nagyon jól hangzik, de túl drága ahhoz, hogy a gyakorlatban megérje – Tanultam meg az egyetemen. Erre tessék. Itt vagy nem olyan drága a technológia, vagy van elég pénz. És ha már nagyban kereskedünk errefelé, gyanítom, hogy az utóbbi. Megkóstoltam, működik.
Viszont tényleg drága, a gazdag Gibraltárnak sem lenne jó mindenhez ezt a vizet használnia, ezért van egy másik rendszer is, amivel a wc-ket húzzák le. Ebben tengervíz van. Ezt nem kóstoltam meg.

Miközben sétálgatsz az utcákon, esetleg felkapod a fejed a lakosok beszédére is.
Ettem a kis angol reggelimet, tőlem jobbra pedig hevesen vitatkoztak a Brexitről. Többször elvesztettem a fonalat, gondoltam is, milyen béna lettem. Aztán témát váltottak, és ami nagyon megmaradt bennem az a “memorycard fully la musica”. Ja, hogy ez ilyen spanyol mix?! Így már értem. Vagyis továbbra sem értem őket, mert nem tudok spanyolul, de béna se lettem.

Még mielőtt megmásztam volna a sziklát, a reggelim után, mely visszaadta a lelkesedésem és jókedvem, a városban sétálgattam. Nagyon sok egyenruhást láttam. Reggeli közben is ült mellettem egy tengernagy-figura meg egy közlegény, és többen betértek kávéra is, de az utcákon is túl sok volt belőlük. Néhányak csak lófráltak, mások masíroztak. Gyerekek is. Egy középkorú férfi láthatóan késésben volt, mert kocogás közben húzta magára a zubbonyt, igazította meg kitüntetéseit, és szólt hátra fiának, hogy igyekezzen már. Furcsa volt ez az egész.
Az utcán túlról zene hallatszott, és a kanyar után egy meredek parkban piros egyenruhások szigorú rendje fújta a trombitát, tubát, ütötte a cintányért és dobot.

Gibraltáron a Szikla és annak majmai miatt, de alapból az utcákon sétálva is egyértelmű, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a zöld színfoltokra. Van itt például egy csodás botanikus kert is.

Az egzotikus növényeken kívül rögtön a bejárat mellett van egy kiskert, ahova az iskolásokat hozzák talajt piszkálni,
tanösvény, amin különböző kérdések és összefoglalók foglalkoznak a környezettudatos szemlélettel,
és pár tálban valamiért több napos gyümölcsök is ki voltak helyezve.

Hát ezért:

Tigrislepke

Magasan a lombok között más lepkék is vitorláztak. Pompás királylepkék. Vagy egy órán keresztül hajkurásztam őket egy jó fotóért mindhiába.
Ők az egyik legnagyobb vándorok. Nem ritkán elvetődnek Európába is, és asszem a Kanári-szigeteken állandó populációjuk is van. Grandiózus észak-amerikai vándorlásuk végén télre Mexikóban kötnek ki milliárdszámra. Ezt látni bakancslistás pipa lenne.

Elkalandoztam.

Szóval a meredek park, ahol a trombitát fújták, igazából egy temető. A Trafalgar Cemetery, és micsoda véletlen, a kis tábla meg a gyülekező bámészkodók meg is magyarázták a sok egyenruhást:
Október 21-e volt, a Trafalgar csata évfordulója.

(Ha te sem emlékszel rá mi volt ez, Napóleonnál keresd!)

Az ünnepség előtt.

Ezután mentem fel a Sziklára még a vihar előtt. Egész napra esővel számoltam. Kelet-Spanyolországban már javában tombolt a vihar, de szerencsére késett, és Gibraltárt csak délután kapta el, addig meg csodás napsütés volt.

Pont amikor indultam volna le a Szikláról kezdett el esni az eső. De jujj, akkor hogy leszakadt. La Roca lábánál már hömpölygött a víz a meredek utcákon, nem tudtam tovább menni. Pár sorstárssal inkább bevettük magunkat egy fedett buszmegállóba, és vártunk hátha történik valami.
Az első busz elhasított mellettünk, a második viszont megállt. A tömött buszt látva úgy tűnt nem csak nekünk jutott eszünkbe a világmegváltó buszos ötlet. Nem a városközpontba ment, hanem először a félsziget végébe, az Europa Point-ra, de a visszafelé megállóig át kellett volna valahogy kelnem azon az átmeneti Gangeszen, ami az utcán hömpölygött, plusz gondoltam arra még nem is voltam, úgyhogy felpréseltem magam.
Így az Europa pointi gyors forduló alatt a párás ablakon keresztül láthattam a már említett Ibrahim-al-Ibrahim Mecsetet, valamint a Trinity House Világítótornyot és nem egy elsodort Harley-Davidsont is.

Visszaérve a városközpontba már csak ki kellett jutnom Gibraltárról. De előtte, ha már úgyis teljesen átáztam, sétálgattam még egy kicsit.

 

Megérte várni, mert így nem maradtam le róla, ahogy egy méregdrága Maserati elakad a vízben. Ettől máris szárazabbnak éreztem magam.

A határig vissza már inkább busszal mentem.
Amint leszálltam róla és átsétáltam a határon vissza Spanyolországba, kisütött a nap is.

Ez nem meglepő.
Hol essen az eső, ha nem az Egyesült Királyságban?