Érkezés Izlandra

Nehézkes indulás után újra ott ültem a repülőn. Bedugtam a fülembe a zenét, átgondoltam és elengedtem – bevallom kissé elérzékenyülten – a feröeri napokat, és felkészültem Izlandra.
Lélekben.
Máshogy nem is nagyon tudtam volna, hiszen nulla tervvel mentem neki a szigetnek. Egy repülőút pedig aligha elég ennek pótlására.

Mivel megint vastag felhőrétegben szálltunk, a látvány sem zavarta meg ezt az elmélkedést.
Felkészültségemet nem is tudom jobban jellemezni annál, minthogy azzal sem voltam tisztában, melyik reptéren szállunk le. A probléma gyökere, hogy eszembe sem jutott, hogy Keflavíkon kívül máshová is érkezhetnek nemzetközi gépek. Merthogy valójában nem is, de a Feröer-szigetek gépeit a belföldi reptér szolgálja ki, ami meg bent van a fővárosban, Reykjavikban. Ki érti ezt?! Mindegy is.
Ez egyből felvetett előnyöket és hátrányokat.

Először is nyertem egy napot.

Mivel azt hittem Keflavikban landolunk, a repülőn kifundáltam: minek rohanjak, inkább rászánom az egész napot, hogy barátkozzam az izlandi stoppolással, és elérjek Reykjavikba. Úgyis van 3 hetem minden másra.

Másodszor viszont ez volt minden terv.

És amikor leszállás után megkérdeztem az informátor hölgyet, melyik irányba hagyjam el a várost, ha Reykjavikba szeretnék eljutni, és ő kis értetlenkedés után kedvesen felvilágosított, hogy hiszen épp ott vagyok … Hát kellemetlen.

Újratervezés.
Megmagyaráztam neki, hogy nem én vagyok a gyökér, csak bőven van mit fejlesztenem az angolomon. Amit meg valójában kérdezni akartam, hogy a kempinghez hogy jutok el. Nem hiszem, hogy bevette, de egy próbát megért.

A reykjavíki kemping bitangnagy. Izland turizmusa akkora, hogy minden pillanatban több turista van a szigeten, mint izlandi, és figyelembe véve, hogy a helyi árak még nyugati szemmel is durvák, ezek jó része low budget utazik, akiket meg a kempingek szolgálnak ki.

Apropó árak:

Ha egy országban a nyugatiak siránkoznak, hogy mennyire drága minden, akkor … képzelhetitek. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor kaját kerestem, és észrevettem egy 5000 forintos szendvicset. Oké, ez mondjuk Reykjavik belvárosa volt, de akkor is.

Pro tipp: Ha a Bonus feliratot látod egy mosolygó malacpersely mellett, akkor ott állj meg vásárolni! Ez egy olyan szupermarket, ahol úgy ahogy elfogadhatóak az árak.
Kis viszonyítási alap a tervezéshez: 1 csomag toast kenyér ha jól emlékszem olyan 400 korona körül van, ami kb 1000 forintot jelent.
És akkor még egy tanács azoknak, akik skandináv területre utaznak: Egy standard termékhez viszonyítsd az árakat és ne számolgasd át fejben forintra! Legyen az mondjuk a kenyér, és ahhoz képest akkor máris nem tűnik irreálisnak semmi más, hiszen az arányok nem nagyon változnak. Persze oké, hogy egy szigetországban a hal jóval hozzáférhetőbb, mint itthon, de a legtöbb dolog ugyanúgy aránylik a többihez, mint amit mi is megszoktunk.

Hogy miért ilyen magasak az izlandi árak, annak több oka van, és nem is tudom ennek minden részletét, de a horribilis nagyságú turizmus nyilván közrejátszik. Úgyis lesz valaki, aki ezt is megfizeti. Praktikus vetülete a dolognak, hogy a couchsurfing errefelé gyakorlatilag nem működik. Kiszorította az airbnb, és az egyéb fizetős szállások. Természetesen nem zsebpénzért cserébe.

Egy másik érdekes jelenség az ország elnéptelenedése. Izland egy Magyarország területű sziget, aminek összesen 230.000 állandó lakosa van. Bevándorló külföldiekkel együtt. És ennek is a 90%-a a „nagyvárosokban” él. Úgy mint Reykjavík, Akureyri, Seydisfjördur, Selfoss.

Jó, igen, ha az egész országban kevesebben élnek mint mondjuk Szegeden, akkor ezek közül még Reykjavíkot sem lehet nagyvárosnak nevezni, de a lényeget értitek.

Ennek következménye, hogy rengeteget lehet autózni anélkül, hogy településbe botlanánk, vagy egyáltalán szembe jönne egy másik autó. Egyes helyeken elhagyatott farmok mellett vezet a hosszú út. A birkákat eladták, a család beköltözött valamely városba, hogy ott érvényesüljenek.
Mert ha értesz valamihez, akkor aztán meg fognak fizetni. És „csak az nem tud Izlandon karriert építeni, aki nem akar” – Mondták nekem.

A halászhajók ma már turistákat visznek a tengerre bálnát nézni,
birkákat azért tartanak, mert remekül mutatnak a hegyek előtt egy-egy autentikus farmhotel ablakából,
az ország bevételét pedig a természeti adottságai zömében megoldják.

Ha turizmus és geotermikus energia van, akkor minden van.

A reptérről elsétáltam a kempingig. Fizettem, leraktam a cókmókom, ettem, aztán városnézés. Kicsit be volt borulva, és esett is, de ugye Izlandon ez nem állíthat meg senkit. Benne volt a pakliban, hogy akkor rákezd, aztán majd csak 3 hét múlva áll el. Ezért is kell a jó esőkabát.

Lesétáltam a partra.
Reykjaviknak megvan a maga hangulata. Vannak magas, üveg irodaházak, azok szomszédjában meg kertesházak. Hosszú partmenti sétát lehet tenni a naplemente színeit csodálva. Van egy különleges templom, egy szép színház, amögött meg kikötő, és a turisták kedvence, a péniszmúzeum.

Ezek persze mind különleges dolgok, viszont nekem inkább az volt az érdekes, hogy milyen északon vagyok. Ültem a parton, és amíg a kamerámon ment a time-lapse a Sun Voyager szoborról, bőven volt időm azon merengeni, mekkora királyság, hogy ott ülök. És hogy milyen furcsa, hogy engem mindez olyasmi elégedettséggel tölt el, mintha a világ végére mentem volna, miközben a helyiek meg szinte unottan kerügetik a parton merengő, világ végére megérkezett temérdek utazót.