Első 3 órám Jordániában

21:10-kor landoltam a Queen Alia Reptéren Ammántól délre.
Rögtön a repülőútról is érdemes pár szót ejteni: Bár Ciprusról nagyon gyorsan átértünk, ennek ellenére folyamatos volt a WC előtti sor.
Rengeteg gyerek volt a gépen, és mindegyik beszélt.
És mindegyiknek pisilni kellett.
Már ereszkedtünk, amikor az utolsó két wc-expedíció is megindult felém. (Ja igen, leghátul, pont a WC mellé szólt a jegyem. Lehet ezért ilyen intenzív az emlék.)
Persze a szülőkkel együtt az alap zajszint is jóval magasabb volt, mint ami még éppen nem lenne kínos, és a légiutaskísérők sem törték magukat, hogy megfékezzék az arab hangzavart.

Landolás után csak tovább fokozódott az élmény. Nem tudom miért lepődtem meg, hiszen tudtam hova érkezem, de azzal, hogy körülöttem nikábot viselő nők és arab viseletbe öltözött férfiak és gyerekek mentek keresztbe-kasul, hirtelen tudatosodott bennem, hogy itt bizony én vagyok a „másmilyen”.
Nem jó érzés. Főleg, amikor észreveszed, hogy bámulnak. Zavarba jössz, amitől még inkább kitűnsz a tömegből. Az sem segít, hogy fegyveres őrök masíroznak el melletted.

Az elején könnyű volt, mert csak követtem a tömeget a kijárat felé, de aztán a rengeteg sort és a nem egyértelmű feliratokat elnézve muszáj voltam megkérdezni, ha nekem már van vízumom, akkor is ebbe a sorba álljak-e be a többi turista mögé. A fegyveresek valószínűleg ebből csak a vízum szót értették, és lenézően bólogatva mutattak rá a sor feletti vízum feliratra.
Szóval beálltam a sorba. Majd miután sorra kerültem, és megbeszéltem az emberrel az üveg mögött, hogy igen, nekem tényleg van már vízumom, megint a lenéző tekintet, hogy akkor mégis mit keresek itt, majd átadta az útlevelem egy fegyveresnek és mutatta, hogy menjek utána.
Mentem.
A fegyveres meg mutatta, hogy ho-hó mit jövök, menjek csak vissza.
Hát visszamentem.
Az közben átadta az útlevelem egy másik embernek az üveg mögött.
Az meg elrakta valahova.
Eltelt pár perc, és senki nem mondta meg, mit vagy mit ne csináljak. Lehet ez már túl egyértelmű volt, azért nem?
Mindenesetre beálltam abba a sorba, amelyik végén az ember volt az üveg mögött, aki utoljára rakta el az útlevelem valahova. Úgy tűnt, ezt helyesen tettem, mert senki nem szólt meg érte. Biztos össze is néztek, hogy na, komolyan ennyi idő kellett mire rájött?
Sorra kerültem, válaszoltam pár kérdésre, ki vagyok, honnan jöttem, miért jöttem, meddig maradok, hova megyek ezután, miért oda megyek ezután. Utána pár percig farkasszemet néztem egy kamerával, nyomták a pecsétet, és már bent is voltam az országban.
Ilyen egyszerűen.

Mindez a reptér emeletén történt. Ezt akkor vettem észre, amikor lenéztem a csarnokra, ahol arab ruhás emberek lépdeltek a bőröndjeikkel, mint a hangyák. Ment az arab zene, senkinek semmi baja nem volt, mindenki tudta mi a tosz van, merre és miért siet, kivel és miért veszekszik. Csak én álltam lefagyva mint egy szerencsétlen. Itt éreztem, hogy kell a mély levegő. Két sóhaj, és helyzetfelmérés:
Nekem bizony oda le kell mennem.
Az ott egy mozgólépcső. Ezt ismerem.
Lementem.
Az ott a kijárat.
Kimentem. Megcsapott a fülledt, benzingőzös, poros levegő.
Ott a busz, ott meg a jegypénztár.
Mentem.
Ő meg jött. Mármint a taxis.

-Köszönöm, de én inkább busszal megyek.
-Nem, nem akarok taxizni.
-Elhiszem, hogy nem lenne drága, de a busznál biztosan több.
-Igen, tényleg busszal szeretnék menni.
-Én is örülök, hogy itt vagyok. Most Ammánba megyek, aztán majd meglátom mi lesz, de később sem tervezek taxizni.
-Még mindig inkább busszal mennék.
-Igen, Petrát tuti meg fogom nézni.
-Nem, nincsen szükségem taxira.
stb…

Maga a buszút viszonylag eseménytelen volt. Legalábbis a buszon. Odakint viszont zajlott az élet.
Duda, és manőverezés. Ezt a kettőt kell jól időzíteni errefelé.
A kresz pedig … olyan, mint a kalózeskü. „Inkább csak afféle útmutató, mintsem valódi törvény.”
Indexet senki nem használ, ha mégis akkor csak véletlenül, viszont akkor kitartóan.
Így előfordul, hogy Ali jobbra indexelve balra előz két autó közé.
Így mehetnek négyen egymás mellett a három sávos autópályán.
Így lehet, hogy meccset nézel a telefonodon vezetés közben. Ha elindulsz keresztbe, úgyis ledudálnak. Majd akkor visszarántod.
Világítást nem célszerű használni, mert csak zavarod vele a másikat. A szemedet amúgy sem használod, inkább az echolokációra hagyatkozol. Ez biztos! Máskülönben miért dudálnának olyan sokat?
A busznak voltak fix és rögtönzött megállói is. Szállt le utas körforgalomban, a random KFC előtt és az autópályán. Összességében bármit csinálhatsz, csak légy határozott, és nyomd a dudát.

Le lehet kanyarodni az autópályáról BALRA. A manőver helyes végrehajtása: Besorolsz a belső sávba, lelassítasz, majd megállsz. Vársz egy ritkásabb forgalmi szünetre, és áthajtasz a szembesávokon keresztül. Ezt egy európai jogsival a zsebemben, nem tartom veszélytelennek. De mit lehet tenni, ha a túloldalon van a dinnyeárus?!

IKEA a reptér és Ammán között. Nem szeretek vásárolni, de ez valahogy…
(Nem saját fotó, mert gyorsabban haladtunk el mellette mint ahogy elővettem a kamerát,
viszont kellett valami illusztráció. Innen szedtem.)

Lekanyarodtunk az Északi Buszpályaudvarra. Ahogy lassított a busz, úgy rohantak a taxisok az ajtó felé. Mint amikor megnyitják a kapukat fekete pénteken, mint ahogy a sáskák a friss levelekre, mintha csak odahajítottak volna engem a cápáknak. Szerintem értitek.
Egy testesebb és magasabb ember foglalta el a legjobb pozíciót. “Ezek szerint az ő taxijába fognak beültetni” – ismertem fel a helyzetet.
-Taxi?
-Taxi – Válaszoltam lemondóan.
-Welcome to Jordan! – mosolygott vissza a pénztárcámra.
-A Jordan River Hotelben van foglalásom. Tudja hol van?
-Ó, hát hogyne tudnám! Kint van a külvárosban – Válaszolta barátságosan.
-Nem-nem, itt van pár utcányira. Mennyiért viszel el?
-Én azt előre nem tudom. Taxióra.
-Dehogy taxióra! A szállásadóm szerint innen nappal 2 dinar, éjszaka 4, úgyhogy maradjunk a 4-ben.
Nem tetszett neki, vitatkoztunk még picit.
Máskor ilyen helyzetekben szokott a telefonom random kikapcsolni. Azon sem lepődnék meg, ha a legközelebbi szorult helyzetben kiírná a képernyőre: Te akartál idejönni, oldd meg magad!
De most valamiért velem maradt, úgyhogy fel tudtam hívni a szállásadóm. Megkértem, hogy beszéljék meg ők, és átadtam a telefont. Beszéltek valamit, amit én nyilván nem értettem, de a sofőr láthatóan kedvetlenebb lett, ami pozitív. Visszaadta a telefont, én meg elégedetten szálltam be a taxiba.

Jó hosszan mentünk. Túl hosszan.
Ajánlott vizet, köszönöm nem.
Ajánlott cigit, köszönöm nem.
Éhes vagy? Köszönöm nem!
Megérkeztünk, én pedig gondolkodás nélkül megkérdeztem, mennyivel tartozom. Na ezt nem kellett volna. Hetykén mutatott rá a taxiórán a pofátlan összegre.
Túl sok volt ez akkorra már. Elfáradtam. Nem éreztem magam tárgyalóhelyzetben egy teljesen idegen ország egy random taxijában ülve késő este a főváros egy kisutcájában. Csalódottan elfogadtam, hogy vesztettem, kifizettem, és bekullogtam a szállásomba aludni.

Nem fogok hazudni, elalvás előtt eszembe jutott, mégha csak egy röpke gondolat volt is csupán, hogy másnap otthagyom az egészet, és hazarepülök a vérbe.
De nem tettem.
És milyen jól tettem.