Észak, hegyek, hó, hideg.
Inkább ez nekem az irány. Viszont egy hónap Izland és három hónap Írország után, nem is a hideg, mint inkább a folyamatos eső délebbre mosta a figyelmem. 180°-os fordulat, jöhetett Jordánia.
Dél, sivatag, homok, forróság.
Hát ezért alakult így.

Érkezésem estéje után már sokkal kevésbé feldúltan ébredtem. Azt a napot dedikáltan az akklimatizálódásra szántam: Fokozatosan merészkedtem csak előrébb.

Első lépésben információt gyűjtöttem:
Beszélgettem picit a recepciós lánnyal, hogy mi vár rám “odakint”. Elmondta, mit hol találok, hol váltsak pénzt, hol keressek simkártyát, hol vegyek vizet, hol egyek falafelt, és persze mit nézzek meg.
Ammán nem egy nagy turisztikai paradicsom. Egy nap. Teázással együtt.
Persze egy hét sem elég… tudom, tudom, mint minden nagyvárosban. Na de erről majd később. Lényeg, hogy épp eléggé pezseg ahhoz, hogy kelljen az óvatosság, ha még sosem jártál a környéken.

Izgi kitekintés:

Az utazásorvostanban (igen, ilyen tényleg létezik) van egy divatos kifejezés: kultúrshock. Lényegében annyira mellkason tud vágni a szokatlan környezet, szokások vagy bármi más, helyben hétköznapi jelenség, hogy testi és/vagy pszichés tüneteid lesznek tőle.
Tehát az, hogy ráfintorogsz a helyi kajákra, még nem ez a kategória, hacsak nem rohansz egyből hányni a látványtól, aztán depressziósan és lázasan a szobaajtót magadra zárva várod ki a hazautat.
Ennek az utazási pszichózisnak egy extrémebb, érdekesebb változata a Jeruzsálem szindróma.
Ha esetleg mélyebben érdekel a téma, kattints a kivimadárra:

 

 

Nem gondoltad volna, hogy ezt ma megtudod, mi?!
Nekem ilyenem azért persze nem volt. Hála! De, ha a “valódi” kultúrsokk nem is túl gyakori, könnyen be tudsz pánikolni egy új helyen, amire nem árt felkészülni.

Második lépésben már a recepciós lánytól kapott térkép-skiccel a kezemben léptem ki az utcára. Íme:

Mint az az ábrán is látható, Ammán infrastruktúrája borzasztó egyszerű.
Azonban itt érdemesnek tartom megemlíteni, hogy… ami a térképen egyenes… az bizony a valóságban… szóval hogy… meg a méretarányok is… na mindegy.

Kiindulási pontom a térkép bal szélén olvasható ‘hotel’ felirat volt. Innen célirányosan mentem, a terv pedig elegáns volt és egyszerű. Először mélyen benyomulok a pénzváltóig (jobb szél, ‘money’ felirat), ahonnan “békaugrás hadművelettel” visszafelé haladva beszerzem a szükséges cuccokat, hogy aztán már pénzzel, vízzel, naptejjel és tapasztalattal felvértezve a szálláson készíthessem elő a haditerv következő lépéseit.

A legtávolabb tehát a pénzváltó volt. Az utcán próbáltam nem ránézni senkire, nem észrevenni, hogy bámulnak. Próbáltam felvenni a gyalogosok ritmusát, nem felkapni a fejem minden dudaszóra. Szerintem hamar ráéreztem.
Még két úttesten is átkeltem.
Igaz megvártam, míg valaki átmegy, mert engem a fenének nem engedett át egy autó sem. Ez is csak ritmus kérdése volt, gondolom; meg kell érezni, melyik autó elé léphetsz le, és melyik elé nem. Itt nincs zebra. Vagy, ha van, a legtöbb akkor is csak mutatóban.
A pénzváltást sikerrel abszolváltam, vízből is hűtöttet szereztem. Egyedül a naptej-projekt sikerült gyengén. Úgy tűnik nincs nagy naptej igénye a jordánoknak, ugyanis csak patikában kapható cuccot találtam. Olyan hidratálós, ránctalanítós, 50+os, hyaluronban gazdag és parabénmentest, érzékeny és zsíros arcbőrre.
Itthonról épp eléggé ismerem ezt a termékcsaládot ahhoz, hogy ne akarjak mélyebb tudást szerezni róluk. Bárki lép oda hozzám egy patikában tanácsért, megvan a két bevett válaszom:
1. Nagyon drága.
2. Tessék várni, hívom a kolléganőt.
Viszont már az odaút közben, a ciprusi átszállás pár órája alatt sikerült ropogósra pirulnom, szóval hiába az aranyár, kellett az a naptej. Amint a szállásra visszatértem vastagon magamra is vakoltam.

Ezután jöhetett a harmadik lépés: kajaszerzés.

Ezt a Hashem nevű falafeles helyen ejtettem meg, amit a recepciós lány ajánlott. Tényleg nagyon jó volt. Ajánlom is a helyet, ha valaki Ammánba látogat, bár gyanítom, a többi helyen sem kapnál rosszabbat. Sok helyi evett itt, de pár turista is. Ez máskor lehet, zavart volna, de akkor jó volt látni, hogy mások is vannak Ammánban rajtam kívül.

Hashem: két tál különböző hummus, 2 óriási pita, egy tál falafel, egy tál paradicsom és menta, egy tál savanyúság

Általános jelenség Jordániában, hogy annyit ételt kapsz, amennyi a szumó-válogatottnak is elég lenne. Ez persze gondolom a nyelvi akadályok miatt is van így: Ő arabul kérdez, én bólogatok. Ő megint kérdez, én ismét bólogatok. Még pár másodperc, és rábólintottál az egész étlapra.

Ezt Dana faluban fotóztam négy nappal később. Pár perc múlva az asztalra került még egy tál rizs, egy tál sült karfiol (ami valami szenzációs volt) és egy másik tálban sült cukkini. No meg egy kancsó tea. Becsülettel küzdöttem, de látható, hogy már az elején is vesztésre álltam.

Negyedik lépés:
Kaja után jöhetett a turistáskodás. A szivárvány lépcsőn felmentem a város tetejére épült Amman Citadelbe. A lépcsők helyét (és állapotát) a hoteltől jobbra rajzolt vonalkák jelzik a térképemen. 

Dekoratív műanyagcsövek a Szivárvány lépcsőn

Ammánról, meg úgy általában Jordániáról érdemes tudni, hogy mennyire régen kezdődött a történelme. Egyike azon kevés helynek a világon, ahol a római romok számítanak fiatalnak.
A Dzsabal Kala domb, amin a Citadel áll, a világ legrégebben lakott területei között van. Az újkőkorszakban már település volt rajta. Ez olyan i.e. 5-7 ezer évet jelent. A pontos adat helyben sem hozott lázba, az viszont igen, hogy ha belegondolsz, hogy ez mégis mennyire régen volt… A romaiaknak régebben volt, mint nekünk Róma. Jó, tudom, ez full egyértelmű, de ha tényleg belegondolsz… Elképesztő!
Az épületekből nem sok maradt meg. Csupán pár oszlop és kőkupac emelkedik a város fölé.

Herkules templom. Már ami maradt belőle.

Ez is az. Alulról.

A Citadel egyéb részén

Kilátás a Citadelből, és a római szinház

Ezután lesétáltam a régi színházhoz, közben természetesen eltévedtem, majd tovább jobbra a King Hussein Mecsetig, és ezzel be is zárult a szigorúan vett Ammáni városnézésem. 

A mecsetnél megálltam, és hosszan figyeltem a kavalkádot, ami még tovább tudott fokozódni, mikor Muezzin elkezdte szólítani az embereket. Az autók ugyanúgy mentek, a dudálás nem ritkult, viszont egyre több gyalogos indult meg a mecset felé az úton keresztül. Látszólag káosz, gyakorlatban inkább egy bonyolult rendszer volt, ahogy célirányosan mentek előre a mozgó autók között. Egyszerűen hihetetlen, hogy senkinek nem lett baja. Olyan volt mint egy pontosan megszervezett koreográfia. És ez sok más esetben is visszaköszönt még a későbbi napok alatt.
Mire eszembe jutott, hogy elővegyem a kamerát, addigra a nagyja ember már odabent imádkozott, és Muezzin is már a felvezető ének utáni, manapság hírhedt mondatát ismételgette.
Remélem a hangulat azért így is átmegy.

 

Ezeken kívül van még a kék mecset meg egyéb dolgok a város távolabbi pontjain, amiket érdemes lett volna megnézni, de ahogy én láttam, az épületekkel szemben maguk az emberek teszik érdekessé Ammánt. Ezért a taxizás helyett inkább az utcákon sétálgattam fel s alá.
Bámulatos, ahogy mindenki egy fokkal gyorsabban mozog, mint amit itthon megszoktam. Olyan lopott idősen. Ha pedig beszélsz valakivel, hiába araszolsz hátrébb, inkább törődj bele, hogy újra és újra bele fog mászni az aurádba. Ezért is volt fontos, hogy felvegyem a ritmust az első, teljes jordán napomon.

2018.10.03.

 


Pár további fotó a teljes ammáni városképhez: